Az évek során számtalan vígjátéksorozat díszítette a televízió képernyőjét, a Monty Python szürreális stílusától és a Vipera szarkasztikus szellemességétől kezdve a Vörös Törpe sci-fi bohóckodásán át a The Fast Show furcsa bohóckodásáig. Számos figyelemre méltó sorozat elfoglalta méltó helyét a DVD-gyűjteményünkben, és egy olyan korban, amikor a komikusokat rocksztárként kezelik, talán a sors fintora, hogy a komikus anime is nagykorúvá vált.
Fura ezt mondani, de a humor sosem volt a médium erős részlege, részben a Kelet és Nyugat közötti kulturális különbségek miatt, de főleg azért, mert az anime-vígjátékok többsége inkább a paródiára támaszkodik, mint bármi másra. A probléma ezzel az, hogy a nézőnek gyakran nincs viszonyítási alapja, így a humor egyszerűen átmegy a feje felett. Néhány sorozatnak sikerül megúsznia ezt pusztán azzal, hogy szinte folyamatosan dobálják a poénokat abban a reményben, hogy az emberek eléggé megértik őket ahhoz, hogy szórakoztassák őket, míg mások, mint a Seto no Hanayome és a Jungle wa Itsumo Hale Nochi Guu kissé óvatosabb megközelítést alkalmaznak.
Az a terület, ahol az anime a leggyengébb, az a helyzetkomikum. Rengeteg olyan sorozat van, amely változatlanul a sitcomok közé sorolható, de a stúdiók azon hajlama, hogy a történeteiket valamilyen iskolai környezetre alapozzák, erősen korlátozza a humor minőségét. Lényegében az ipar vakon ragaszkodik ahhoz, amit nyerő formulának gondolnak, ami azt eredményezte, hogy szinte minden egyes vicc, amit egy iskolai környezetben el lehetne mondani, felhígult, olyannyira, hogy manapság a stúdiók a fanservice alapú vígjátékokra hagyatkoznak, hogy megéljenek (elnézést a szójátékért).
A komikus anime azonban nem halott, mivel van néhány fénysugár, ami a vörös orrok, pálcikás hólyagok és óriáscipők roncsaira világít. A Nodame Cantabile őrült otaku hősnője és hosszan szenvedő barátja sokakat bevezetett a klasszikus zene világába és az otaku hatalom használatába a franciatanulás során. A Genshiken kissé rózsaszínűen szemlélte a japán otakuk sokrétű világát, míg a Moyashimon a National Lampoon’s Animal House című klasszikus amerikai diákszövetségi vígjáték előtt tisztelgett.
Egy sorozat azonban dacolt minden konvencióval, és minden idők egyik legnagyobb vígjáték-animéjévé vált. A kelet és nyugat legjobb vígjátékainak elemeit egyaránt magába olvasztó sorozatnak van egy olyan anarchikus vonulata, amely időnként inkább a Monty Pythonra, a Simpson családra és a Family Guy-ra emlékeztet.
Naná, hogy a Gintamáról beszélek.
A szamuráj szitkom koncepciója nem új az anime és a manga számára, azonban egészen Sorachi Hideaki mangájának 2003-as sorozatba kerüléséig senki nem ismerte fel az ilyen típusú történetekben rejlő lehetőségeket. A kvázi történelmi Edóban játszódó történetben Japánt (és valószínűleg az egész világot) meghódította egy idegen faj, az Amanto. A nemzet legerősebb harcosai nem voltak ellenfelei az idegen technológiának, és egy újabb szamurájlázadás megelőzése érdekében a hatalom megtiltotta az embereknek, hogy nyilvánosan kardot viseljenek.
Ebben a világban él egy ezüsthajú egykori szamuráj, aki a Yorozuya nevű céget vezeti bérelt második emeleti lakásából. Időről időre alkalmi munkákat (yorozuya) vállal az embereknek, hogy kifizethesse a lakbért és megvehesse a tejes turmixokat és a szeretett Weekly Shounen Jumpot.
Ő Sakata Gintoki, és az a sorsa, hogy megríkasson a nevetéstől.
Azt mondani, hogy a történet egy kicsit véletlenszerű, valószínűleg durva kifejezés, azonban a Gintama nem más, mint következetes a megközelítésében. Az alaptörténet Gintokiról és “barátairól”, Shimura Shinpachiról (egy átlagos emberi tinédzser, akinek nincsenek igazán különleges tulajdonságai) és Kaguráról (egy földönkívüli, aki embernek néz ki és szörnyű erővel rendelkezik) szól, ahogyan élik a napjaikat, furcsa munkákat végeznek az embereknek, vitába/harcba keverednek a Shinsengumival (rendőrség, afféle), epres turmixot isznak (vagy valami más ízűt, Gintoki hangulatától függően), és megpróbálják valamilyen kis módon jobbá tenni a világot.
És ez tényleg olyan komoly, mint amennyire sok epizód komolyan vehető. A történet véletlenszerű megközelítése egy céltudatos intézkedés, ami furcsa módon nagyon jól működik, főleg azért, mert a Gintama egy vígjátéksorozat. Vannak történeti ívek, amelyek a sorozat folyamán előfordulnak, és bár ezek tartalmaznak komoly vagy drámai tartalmakat, a Gintama egyszer sem veszíti el a vidámságát. Valójában a komédia az igazi erőssége ennek a sorozatnak, nem csak a stílusában és előadásmódjában, hanem a tartalmában is. Sok vizuális geget látni kell, hogy elhiggyük (komolyan, hogy a fenébe úszták meg a Neo Armstrong Cyclone Jet Armstrong ágyút), és bár a sorozat tele van paródiákkal, a humor mindig bevonja a nézőt, így a néző ritkán érzi úgy, hogy egy vicc átment a fején.
Ezzel együtt a Ginatamának van egy olyan aspektusa, ami a cselekmény és a komikus tartalom tekintetében minden másnál nagyobb, és ez az a képessége, hogy a látszólag hétköznapi dolgokból valami teljesen mást csinál. Ez a fő oka annak, hogy a Gintama inkább tekinthető szitkomnak, mint paródiának, mivel ez az aspektus sokkal inkább közös az olyan műsorokkal, mint a Blackadder és a Monty Python, mint bármi más. Számos olyan alkalom van, amikor a sorozat meglepi a nézőt azzal a ravasz, anarchikus felfogásával, ahogyan a látszólag hétköznapi eseményeket (például amikor egy nyilvános vécén kifogy a papír) veszi.
Természetesen vannak árnyoldalai is. Bár a sorozat rendkívül erős a vígjátékok terén, néha hiányt szenved, amikor az események komolyabbra fordulnak. Ennek oka lehet a nézői reakciókban, hiszen a nézők automatikusan azt gondolhatják, hogy most valami vicces fog történni, azonban ez részben abból is adódik, hogy a komédia néha túl “erős”. Ironikus ezt mondani, de a Gintama legnagyobb erőssége egyben a legnagyobb gyengesége is lehet.
Mint minden hosszú futású shounen sorozatnál az animáció és a design összességében elég jó. A karakterek olyan vizuális egyéniséget közvetítenek, amely időnként meghaladja más shounen animékét, bár ezt mérsékli egy kis általános jellegzetesség, amely lehetővé teszi a humor virágzását. A színek rendkívül merészek és szolidak, míg a hátterek és a díszletek kiemelik az idegen technológia és Edo közötti szinergiát. Maga az animáció rendkívül magas színvonalú, olyannyira, hogy néhány vizuális geg csak ennek köszönhetően működik igazán.
A látványvilág csúcspontjai a sorozat számos és jól kidolgozott paródiája. Sokszor előfordul, hogy a stílus, az animáció, végül még a karakterek kialakítása is változik, hogy a humor még közvetlenebbé váljon, ami néha egy szempillantás alatt történik, és néha egy adott epizód jó részéig tart. A sorozat különféle koncepciókkal is eljátszik, amelyekről a legtöbben csak olvasnak, az egyik példa erre az az eset, amikor Gintoki és a banda láthatatlanná válik, mert az epizód nem teljes. Szinte lehetetlen más olyan animét találni, ami nem csak megemlít ilyesmit, de meg is mutatja a nézőnek, hogy nézne ki.
A humor nagy része maguktól a karakterektől származik, de nem számít, hogy mennyire jó a forgatókönyv, az előadásmód a lényeg, ha vígjátékról van szó, és ebben a tekintetben a Gintamát rendkívül jól szolgálják a seiyuu-k. A szereplők olyan pánikkal képesek előadni, ami néha megdöbbentő, és olyan jól alakítják a karaktereiket, hogy az ember azt hihetné, hogy főállású komikusok. Erre talán a legjobb példa Kugimiya Rie (Kagura), akit sok éven át különböző tsundere szerepekre osztottak. Kagura alakítása igazán kiváló, különösen a komédia szempontjából, és a többi szereplőhöz hasonlóan neki is sikerül nem csak hosszú időn keresztül megőriznie egy egységes karaktert, de még ügyesebbé is vált az időzítésében és az előadásmódjában.
A Gintama általában következetes a zeneválasztásban, és bizonyos számok általában azért ismétlődnek a sorozatban, hogy fokozzák az adott jelenet komikus hangulatát. Ennek ellenére a komolyabb pillanatok némelyikét kissé furcsának érezhetjük, mivel a zenék váltása néha kissé hirtelen történik. Mint minden hosszú ideje futó sorozat esetében, az OP és az ED is változott, mióta a sorozatot 2006-ban elkezdték sugározni. Ezek a zeneszámok általában elég jól megragadják a Gintama lényegét (ami egyszerűen rosszul hangzik), mint egészet, és a nyitószekvenciákat úgy tervezték és válogatták össze, hogy kiemeljék az anime fontos aspektusait – humor, szórakozás, némi komolyság és egy nagy szelet anarchia.
Őszintén szólva, nincs igazi ok arra, hogy a karaktereket kiemelkedőnek találjuk, és az a tény, hogy ikonikusak, eredetiek és emlékezetesek, talán a Gintama legnagyobb diadala. Gintoki, Shinpachi, Kagura, a Shinsengumi tagjai, és a sorozatban felbukkanó mindenféle idegen és egyéb karakterek találnak majd valami vicces csontot, amit csiklandozhatnak. Ha egyenként vesszük őket, mindegyikük egy hibás alkotás, ami tényleg nem működne, ha ez egy másik anime lenne, de a sorozat cselekménye és forgatókönyve, a seiyuu tehetségével és az egyes karakterek dizájnjával együtt teljesen a feje tetejére állítja ezt az elképzelést. A komédia nagy része a karaktereken múlik, és mivel a sorozat annyira jól szórakoztatja a közönséget, hogy minden észrevehető hibát általában megbocsátanak vagy figyelmen kívül hagynak.
A Gintama azonban nem egyszerűen egy vicces anime. Az évadok során a sorozat fokozatosan jelenséggé vált a médiumban, főleg azért, mert a 201 epizód nagy részében képes fenntartani a következetes humort. A tiszteletlen és ó, anarchikus humor néha furcsának tűnhet, de ez csak arra szolgált, hogy a sorozatot még több nézővel megkedveltesse.
Néhány rajongó úgy hivatkozik a Gintamára, mint az “anime crackjére”, ami bizonyos értelemben érthető, hiszen olyan módon képes feldobni az ember hangulatát, mint kevés más anime. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenki jól fog szórakozni, de ha a néző a megfelelő fajta hozzáállással (pl. nyitott) közelít a sorozathoz, akkor a sorozat sokat tud nyújtani.
Ezzel együtt a shounen rajongóknak biztosan tetszeni fog a Gintama, nem csak azért, mert magán viseli az anime műfajának minden sztereotipikus jegyét, hanem azért is, mert képes kreatívan parodizálni más shounen történeteket (pl. Bleach, Naruto, One Piece, stb. – ki tudná elfelejteni a hírhedt DragonBleaPiece filmtrailert). Az olyan vígjátékos animék rajongói, mint a Seto no Hanayome, Jungle wa Itsumo Hale Nochi Guu és más hasonszőrűek, szintén érdemesnek fogják találni a Gintama azon képességét, hogy a hétköznapi fogalmakkal szórakozzon.
A sorozatnak rengeteg olyan aspektusa van, amely a humor szempontjából széleskörű vonzerővel bír, és a produkcióban részt vevő összes szereplő (Sorachi Hideaki mangakától kezdve a teát főző srácig/lányig) érdeme, hogy a sorozat sosem válik unalmassá, elcsépeltté, vagy túlságosan beleragad abba, hogy valójában mennyire jó.
A vígjátékok új királya van a városban. Utat a Gintamának!