A háború utáni radikális republikánusokat három fő tényező motiválta:
- visszavágás – egyesek vágya, hogy megbüntessék a Délt a háború okozásáért
- Gondoskodás a felszabadítottakról – egyesek úgy vélték, hogy a szövetségi kormánynak szerepet kell játszania a felszabadítottaknak a rabszolgaságból a szabadságba való átmenetében
- Politikai aggályok – a radikálisok a Republikánus Pártot akarták hatalmon tartani mind északon, mind délen.
A politikai fronton a republikánusok fenn akarták tartani háborús programjukat, amely magában foglalta a következők támogatását:
- Védővámok
- Vállalkozásbarát nemzeti bankrendszer
- Liberális földpolitika a telepesek számára
- Szövetségi támogatás a vasútfejlesztéshez
Ha a Dél ismét demokrata kézbe kerülne, ezek a programok szenvednének. Ez a fenyegetés sok republikánust arra késztetett, hogy támogassa a feketék szavazati jogát (15. módosítás). A republikánusokra szavazó hálás felszabadítottak segítenének fenntartani a status quo-t. A háború utáni kongresszus számos olyan intézkedést hozott, amelyek célja a felszabadítottak megsegítése volt, de egyben a kongresszusnak az elnökkel szembeni felsőbbrendűségét is demonstrálták. Ezek az intézkedések közé tartozott az 1866. évi polgárjogi törvény, a 14. módosítás, a hivatali jogviszonyról szóló törvény és a hadsereg előirányzatairól szóló törvény. 1867-ben és 1868-ban következett be a folyamat csúcspontja, amikor a kongresszus egy sor újjáépítési törvényt fogadott el; ezek az intézkedések végrehajtásra kerültek, és a Dél számára a végleges helyreállítási programot jelentették. A kongresszusi radikális republikánusok azonban addig nem voltak elégedettek, amíg Andrew Johnson vád alá helyezésével el nem intézték legfőbb gyötrőjüket.