Jakab, Zebedeus két apostoli fia közül az idősebb, akit Jézus “mennydörgés fiainak” nevezett, harmincéves volt, amikor apostol lett. Nős volt, négy gyermeke volt, és a szülei közelében élt, Kapernaum külvárosában, Betszaidában. Halász volt, és a hivatását a fiatalabb testvérével, Jánossal, valamint Andrással és Simonnal együtt űzte. Jakab és a testvére, János élvezték azt az előnyt, hogy régebb óta ismerték Jézust, mint bármelyik másik apostol.
Ez a rátermett apostol temperamentumában ellentmondásos volt; úgy tűnt, hogy valójában két természettel rendelkezik, és mindkettőt erős érzelmek mozgatják. Különösen heves volt, amikor a felháborodása egyszer teljesen felébredt. Tüzes vérmérsékletű volt, ha egyszer kellőképpen kiprovokálták, és amikor a vihar elült, mindig azzal az ürüggyel szokta igazolni és mentegetni a haragját, hogy az teljes egészében az igazságos felháborodás megnyilvánulása volt. Ezeket az időszakos dühkitöréseket leszámítva Jakab személyisége nagyban hasonlított Andráséhoz. Nem rendelkezett András tapintatosságával vagy emberismeretével, de sokkal jobb szónok volt a nyilvánosság előtt. Péter mellett – hacsak nem Máté – Jakab volt a legjobb nyilvános szónok a tizenkettek közül.
Noha Jakab semmiképpen sem volt rosszkedvű, egyik nap csendes és hallgatag tudott lenni, másnap pedig nagyon jó szónok és mesélő. Jézussal általában felszabadultan beszélgetett, de a tizenkettek között napokig ő volt a csendes ember. Egyetlen nagy gyengesége voltak ezek a megmagyarázhatatlan hallgatási időszakok.
Jakab személyiségének kiemelkedő vonása az volt, hogy képes volt egy ügy minden oldalát meglátni. A tizenkettek közül ő állt a legközelebb ahhoz, hogy felfogja Jézus tanításának valódi lényegét és jelentőségét. Eleinte ő is lassan értette meg a Mester jelentését, de még mielőtt befejezték volna a kiképzésüket, Jézus üzenetének felsőbbrendű felfogására tett szert. Jakab képes volt megérteni az emberi természet széles skáláját; jól kijött a sokoldalú Andrással, a lobbanékony Péterrel és a magába zárkózott testvérével, Jánossal.
Bár Jakabnak és Jánosnak voltak gondjai a közös munkával, inspiráló volt megfigyelni, milyen jól kijöttek egymással. Nem sikerült nekik olyan jól, mint Andrásnak és Péternek, de sokkal jobban teljesítettek, mint az általában elvárható lenne két testvértől, különösen az ilyen önfejű és elszánt testvérektől. De bármilyen furcsa is, Zebedeus e két fia sokkal toleránsabb volt egymással, mint az idegenekkel. Nagy szeretettel viseltettek egymás iránt; mindig is boldog játszótársak voltak. Ezek a “mennydörgés fiai” voltak azok, akik tüzet akartak hívni az égből, hogy elpusztítsák a szamaritánusokat, akik tiszteletlenül merészkedtek a Mesterükkel szemben. De Jakab korai halála nagymértékben megváltoztatta az öccse, János heves vérmérsékletét.
Jézusnak az a tulajdonsága, amelyet Jakab a legjobban csodált, a Mester együttérző szeretete volt. Jézus megértő érdeklődése a kicsik és a nagyok, a gazdagok és a szegények iránt nagy vonzerőt gyakorolt rá.
Zebedeus Jakab kiegyensúlyozott gondolkodó és tervező volt. Andrással együtt ő volt az apostoli csoport egyik higgadtabb tagja. Energikus egyéniség volt, de soha nem sietett. Kiváló ellensúlyt jelentett Péter számára.
Szerény volt és nem drámai, mindennapi szolgáló, szerény munkás, aki nem keresett különösebb jutalmat, ha egyszer megértett valamit az ország valódi jelentőségéből. És még a Jakab és János édesanyjáról szóló történetben is, aki azt kérte, hogy a fiai helyet kapjanak Jézus jobb és bal kezén, nem szabad elfelejteni, hogy az anya volt az, aki ezt a kérést megfogalmazta. És amikor jelezték, hogy készek ilyen felelősséget vállalni, el kell ismerni, hogy tisztában voltak a Mester római hatalom elleni feltételezett lázadásával járó veszélyekkel, és hogy készek voltak megfizetni az árát is. Amikor Jézus megkérdezte tőlük, hogy készek-e meginni a poharat, azt válaszolták, hogy igen. Ami pedig Jakabot illeti, ez szó szerint igaz volt – ő valóban együtt ivott a Mesterrel a pohárból, tekintve, hogy az apostolok közül ő volt az első, aki megtapasztalta a vértanúságot, mivel Heródes Agrippa korán karddal végzett vele. Jakab volt tehát az első a tizenkettek közül, aki feláldozta az életét az ország új harcvonalán. Heródes Agrippa minden más apostolnál jobban félt Jakabtól. Gyakran valóban csendes és hallgatag volt, de bátor és határozott volt, amikor meggyőződését felkeltették és kétségbe vonták.
Jakab teljes életet élt, és amikor eljött a vég, olyan kegyelemmel és szilárdsággal viselte magát, hogy még a vádlója és besúgója is, aki jelen volt a tárgyalásán és a kivégzésén, annyira meghatódott, hogy elrohant Jakab halálának helyszínéről, hogy Jézus tanítványaihoz csatlakozzon. ~ The Urantia Book, (139:3.1)