Az ejtőernyőzés rövid története
Az ejtőernyőzés érdekes története egy egész kötetet is kitölthet, de ez a cikk megpróbál egy rövid összefoglalót adni erről a történelemről. A legtöbb ember az ejtőernyőzést a huszadik század termékének tartja, de a története valójában ennél sokkal régebbre nyúlik vissza. Az ejtőernyő egy olyan eszköz, amelyet arra használnak, hogy egy tárgy légköri mozgását lassítsák a légkörben a légellenállás létrehozásával. Az ejtőernyőket általában arra használják, hogy lelassítsák egy személy vagy tárgy légkörben történő leereszkedését a Földre vagy egy másik égitestre. Az ejtőernyőket néha arra is használják, hogy segítsék egy jármű (merevszárnyú repülőgép vagy drag racer) vízszintes lassulását, vagy hogy stabilitást biztosítsanak (tandem szabadesés vagy űrsikló leszállás után). Az ejtőernyő szó egy latin gyökerű francia szóból származik: “para”, ami latinul “ellen” vagy “ellen”, és “chute”, ami a francia “zuhanás” szó. Ezért az “ejtőernyő” valójában azt jelenti, hogy “a zuhanás ellen”. Sok modern ejtőernyőt félmerev szárnynak minősítenek, amelyek meglehetősen manőverezőképesek, és a vitorlázórepülőgépekhez hasonló, ellenőrzött ereszkedést tesznek lehetővé. A régebbi stílusú ejtőernyők azonban alig voltak többek szövetnél és botoknál. A kialakítás az évek során jelentősen megváltozott a durván vágott formáktól az aerodinamikus ram ejtőernyőkig. Az ejtőernyőket régebben selyemből készítették, de ma már szinte mindig tartósabb, szőtt nejlonszövetből készülnek, néha szilikonnal bevonva, hogy az idő múlásával javítsák a teljesítményt és az állandóságot.
Amikor megjelentek a szögletes (más néven ram-air) ejtőernyők, a gyártók áttértek az alacsony nyúlású anyagokra, mint a Dacron, vagy a nulla nyúlású anyagokra, mint a Spectra, Kevlar, Vectran és a nagy modulusú aramidok.
A 9. században egy Armen Firman nevű arab muszlim fenegyerek leugrott egy toronyból Córdobában egy laza köpeny segítségével, amelyet fa merevítésekkel merevítettek meg, hogy csak kisebb sérülésekkel fékezze meg a zuhanását.
A kínaiak a 10. században, ezer évvel előttünk próbálkoztak ejtőernyőzéssel. Persze akkor még nem voltak repülőgépek, ezért a kínaiak azt csinálták, amit ma bázisugrásnak neveznénk, vagyis sziklákról vagy más képződményekről ugrottak le merev ernyők segítségével, amelyek lehetővé tették, hogy a magasból a földre lebegjenek.
A kúpos ejtőernyő először az 1470-es években tűnik fel egy névtelen olasz kéziratban, valamivel megelőzve Leonardo da Vinci kúpos ejtőernyőterveit. Mentőeszköznek szánták, hogy az emberek ki tudjanak ugrani az égő épületekből, de nincs bizonyíték arra, hogy valaha is használták volna. Leonardo da Vinci 1480-1483 körül Milánóban élve vázolt fel egy ejtőernyőt: egy piramis alakú ernyőt, amelyet egy négyzet alakú fakeret tart nyitva.
Az első sikeres ejtőernyő-kísérletet 1617-ben Velencében végezte a dalmát feltaláló, Faust Vrančić vagy Veranzio, akinek a Homo Volans (Repülő ember) nevet adta. Úgy került be a történelemkönyvekbe, mint az első ember, aki maximális légellenállású lassítót, ismertebb nevén ejtőernyőt használt. Vajon Faust találta fel az eszközt? Nem; Faust egy Da Vinci által készített rajz alapján tervezte meg ejtőernyőjét.
A modern ejtőernyőt 1783-ban Louis-Sébastien Lenormand találta fel Franciaországban. Lenormand előzetesen meg is vázolta. Két évvel később Jean-Pierre Blanchard mutatta be, mint a hőlégballonból való biztonságos kiszállás eszközét. Míg Blanchard első ejtőernyős bemutatóit egy kutyával mint utassal végezte, később, 1793-ban saját maga is kipróbálhatta, amikor a hőlégballonja megrepedt, és ő ejtőernyővel menekült.
Az ejtőernyő későbbi fejlesztése arra összpontosított, hogy egyre tömörebb legyen. Míg a korai ejtőernyők fakeretre feszített vászonból készültek, az 1790-es évek végén Blanchard elkezdett ejtőernyőket készíteni összehajtogatott selyemből, kihasználva a selyem szilárdságát és könnyű súlyát. 1797-ben André-Jacques Garnerin ugrott először ilyen ejtőernyővel. Garnerin feltalálta a szellőző ejtőernyőt is, amely javította a zuhanás stabilitását.
A 19. század végén egy rettenthetetlen nő, Kathie Paulus ejtőernyőzéssel vált híressé Németországban, és ma már híres e mutatványairól és a bemutatott képességeiről.
1885-ben San Franciscóban Thomas Scott Baldwin volt az első ember az Egyesült Államokban, aki ejtőernyővel ereszkedett le egy ballonból.
1911-ben Grant Morton hajtotta végre az első ejtőernyős ugrást repülőgépből, egy Wright Model B-vel, a kaliforniai Venice Beachen. A gép pilótája Phil Parmalee volt. Morton ejtőernyője “kidobós” típusú volt, miközben az ejtőernyőt a karjában tartotta, amikor elhagyta a repülőgépet. Szintén 1911-ben Gleb Kotelnikov találta fel az első hátizsákos ejtőernyőt, amelyet később Paul Letterman és Kathchen Paulus népszerűsített.
1912. március 1-jén Albert Berry, az amerikai hadsereg százados hajtotta végre az első ejtőernyős ugrást mozgó repülőgépből Missouri felett, “csomag” típusú ernyővel. Ez az ejtőernyőstílus vált általánossá azzal, hogy a tényleges ejtőernyőt az ugró testén lévő burkolatban tárolták vagy helyezték el. A szlovákiai Štefan Banič találta fel az első aktívan használt ejtőernyőt, amelyet 1913-ban szabadalmaztatott. 1913. június 21-én Georgia “Tiny” Broadwick lett az első nő, aki Los Angeles fölött mozgó repülőgépből ejtőernyővel ugrott, és szabad zuhanás közben (1914-ben).
Katonai ejtőernyőzés
Az ejtőernyő első katonai felhasználása az első világháborúban a tüzérségi felderítők által a kikötözött megfigyelő ballonokon való használat volt. Ezek csábító célpontok voltak az ellenséges vadászgépek számára, bár nehéz volt megsemmisíteni őket a nehéz légvédelmi rendszer miatt. Mivel nehéz volt kimenekülni belőlük, és a hidrogén felfúvódása miatt lángba borulva veszélyesek voltak, a megfigyelők elhagyták őket, és ejtőernyővel ereszkedtek le, amint ellenséges repülőgépeket észleltek. A földi személyzet ezután megpróbálta a lehető leggyorsabban visszaszerezni és leereszteni a léggömböt. A szövetséges repülőgépek személyzetének azonban megtiltották, hogy saját ejtőernyőt vigyenek magukkal. Úgy vélték, hogy ez az akcióban a bátorság hiányára ösztönöz. Emellett a korai ejtőernyők nagyon nehezek voltak, és a vadászgépeknek nem volt meg a teljesítményük ahhoz, hogy az első világháború nagy részében cipeljék a plusz terhet. Ennek eredményeképpen a pilóták egyetlen lehetősége az volt, hogy a gépüket a földbe lovagolják, több ezer láb magasból leugranak, vagy a szabványosan kiadott revolverrel öngyilkosságot követnek el (bár az utóbbi két esetet csak azok gyakorolták általában, akik nem akartak égve meghalni). Az Egyesült Királyságban Everard Calthrop vasútmérnök és arab lovak tenyésztője feltalálta és a Aerial Patents Company nevű cégén keresztül forgalmazta a “brit ejtőernyőt”. A német légi szolgálat 1918-ban a világon elsőként és akkoriban egyedüliként vezette be a szabványos ejtőernyőt. Annak ellenére, hogy Németország ejtőernyőket adott ki pilótáinak, sok visszaesés érte őket. Ennek eredményeként sok pilóta meghalt, miközben használta őket, köztük olyan ászok, mint Erich Lowenhardt főhadnagy (aki 12 000 láb (3700 m) magasságból zuhant le, miután véletlenül megdobta egy baráti) és Fritz Rumey (1917-ben tesztelte, de valamivel több mint 3000 láb magasságból meghibásodott).
Kezdetben próbálkoztak kötött ejtőernyőkkel, de problémákat okoztak, amikor a repülőgép pörgött. 1919-ben Leslie Irvin feltalált és sikeresen tesztelt egy olyan ejtőernyőt, amelyet a pilóta akkor tudott kibontani, amikor a repülőgéptől távolodott. Ő lett az első ember, aki előre megfontolt szabad ejtőernyős ugrást hajtott végre repülőgépből.
Az Irvin Air Chute Company korai brosúrája szerint William O’Connor 1920. augusztus 24-én az ohiói Dayton melletti McCook Field-en William O’Connor volt az első ember, akit egy Irvin-ernyő mentett meg. Egy másik életmentő ugrást Harold H. Harris hadnagy, tesztpilóta hajtott végre a McCook Field-en 1922. október 20-án. Röviddel Harris ugrása után két daytoni újságíró javasolta a Caterpillar Club létrehozását a sikeres ejtőernyős ugrásokért a működésképtelen repülőgépekből. Az 1927-ben Olaszországgal kezdődően több ország is kísérletezett azzal, hogy ejtőernyővel dobjon katonákat az ellenséges vonalak mögé, és a második világháborúban már nagy légi erőket képeztek ki és alkalmaztak meglepetésszerű támadásokban. A repülőgépek személyzetét rutinszerűen felszerelték ejtőernyővel vészhelyzet esetére is.
Modern ejtőernyőzés
Az ejtőernyőzést az 1950-es évek közepéig nem nevezték ejtőernyőzésnek, amikor Raymond Young alkotta meg a kifejezést. Ezt megelőzően ejtőernyőzésnek hívták, és elsősorban a hadsereg használta a csapatok szárazföldi leszállására, vagy arra, hogy a pilóták szükség esetén kiugorjanak a gépükből. Mára ez vált a kisrepülőgép-pilóták szabványává. Az első világháború végeztével az ejtőernyőzés sporttá vált, amit ma ejtőernyőzésnek nevezünk. A második világháború után ez a forma egyre inkább hobbivá és egyre kevésbé katonai manőverré vált. A katonákat most már kiképezték az ejtőernyőzésre, és annyira élvezték az izgalmat, hogy szórakozásból folytatták. Ebből csapatok és versenyek alakultak. 1957-re kezdtek megjelenni az első kereskedelmi ejtőernyős iskolák, és az 1930-as években indult National Parachute Riggers-Jumpers, Inc. az Amerikai Ejtőernyős Klubból lett. A PCA 1967-ben átnevezte magát United States Parachute Association (USPA) névre. A Parachutes Incorporated-et Lew Sanborn és Jacques Istel alapította 1957-ben. Ők kezdték el tanítani a hadsereg első szabadeséses tanfolyamát. 1959 májusára megnyitották az USA első kereskedelmi ejtőernyős zónáját a MA állambeli Orange-ban. Ejtőernyős iskolák kezdtek megjelenni, és mára ez egy elismert extrém sport, amelyet sokan élveznek.