Élet
Publius Ovidius Naso a legtöbb római irodalmárhoz hasonlóan provinciális volt. Sulmóban született, egy Rómától 140 km-re keletre fekvő kisvárosban. Életének főbb eseményeit a Tristia (Fájdalmak) című önéletrajzi költeménye írja le. Családja régi és tekintélyes volt, és elég jómódú ahhoz, hogy apja őt és idősebb testvérét Rómába küldhesse taníttatni. Rómában a kor legjobb tanárai mellett kezdte meg a retorika tanulmányait. Ovidiust jó szónoknak tartották, de apja figyelmeztetései ellenére elhanyagolta tanulmányait a számára oly természetes versírás kedvéért.
A római lovagi osztály tagjaként (amelynek rangja a köznemesek és a szenátus között helyezkedett el) Ovidiust a helyzete és apja hivatalos pályára szánta. Előbb azonban egy kis időt Athénban töltött (akkoriban a felsőbb osztályba tartozó fiatalemberek kedvelt befejező iskolája volt), és beutazta Kis-Ázsiát és Szicíliát. Ezután kötelességtudóan betöltött néhány kisebb bírói tisztséget, a hivatali ranglétra első lépcsőfokát, de hamarosan úgy döntött, hogy a közélet nem illik hozzá. Ettől kezdve felhagyott a hivatali pályával, hogy a költészetet és a költők társaságát ápolja.
Ovid első műve, az Amores (“Szerelmek”) azonnal sikert aratott, és gyors egymásutánban követték az Epistolae Heroidum vagy Heroides (“Hősnők levelei”), a Medicamina faciei (“Kozmetikumok”; Eng. ford. A szépség művészete), az Ars amatoria (A szerelem művészete) és a Remedia amoris (A szerelem gyógymódjai), amelyek mind azt a ragyogó, kifinomult, élvezeteket kereső társadalmat tükrözik, amelyben mozgott. E korai versek közös témája a szerelem és a szerelmi intrikák, de nem valószínű, hogy Ovidius saját életét nagyon is pontosan tükrözik. Három házassága közül az első kettő rövid életű volt, de harmadik felesége, akiről tisztelettel és szeretettel beszél, haláláig kitartott mellette. Rómában Ovidius Marcus Valerius Messalla barátságát és bátorítását élvezte, aki egy olyan kör pártfogója volt, amelynek tagja volt a költő Albius Tibullus is, akit Ovidius korai halála előtt csak rövid ideig ismert. Ovidius további barátai közé tartoztak a költők Horatius és Sextus Propertius, valamint a grammatikus Hyginus.
Miután Ovidius biztos helyet vívott ki magának a kor költői között, ambiciózusabb projektek, a Metamorphoses és a Fasti (“Naptár”; Eng. trans. Ovid’s Fasti) felé fordult. Az előbbit már majdnem befejezte, az utóbbit pedig félig, amikor egy hirtelen és megsemmisítő csapás megtört az életében. Kr. e. 8-ban Augustus császár a Fekete-tenger partjára, Tomiba (vagy Tomiba; a mai romániai Constanṭa közelében) száműzte. Ovidius száműzetésének okait soha nem fogjuk teljesen megismerni. Ovidius két okot említ, az Ars amatoria című művét és egy bűncselekményt, amelyet nem ír le azon túl, hogy ragaszkodik ahhoz, hogy indiszkréció (error) volt, nem pedig bűncselekmény (scelus). A számos magyarázat közül, amelyet e titokzatos meggondolatlanságra adtak, a legvalószínűbb az, hogy Augustus unokája, a fiatalabb Julia házasságtörésében lett önkéntelenül bűnrészes, akit ugyanebben az időben szintén száműztek. Édesanyját, az idősebb Júliát i. e. 2-ben ugyancsak száműzték erkölcstelenség miatt, és az Ars amatoria akkor jelent meg, amikor ez a botrány még frissen élt a köztudatban. Ezek az egybeesések, valamint Ovidiusnak a sértésre való utalásának hangneme arra enged következtetni, hogy valamilyen módon olyan magatartást tanúsított, amely ártott mind Augustus erkölcsi reformprogramjának, mind a császári család becsületének. Mivel büntetése, amely a száműzetés enyhébb formája, az úgynevezett relegáció volt, nem járt vagyonelkobzással vagy az állampolgárság elvesztésével, a jó kapcsolatokkal rendelkező felesége Rómában maradt, hogy megvédje az érdekeit és közbenjárjon érte.
A Tomiszba, egy eredetileg görögök által a Római Birodalom szélső határain megtelepített kikötőbe való száműzetés kegyetlen büntetés volt egy Ovidius vérmérsékletéhez és szokásaihoz hasonló ember számára. Soha nem szűnt meg reménykedni, ha nem is a kegyelemben, de legalább a büntetés enyhítésében, és a Tristia és az Epistulae ex Ponto (“Levelek a Fekete-tengerről”) című műveiben szüntelenül szánalmas kérésekkel fordult a császárhoz, főként a feleségén és barátain keresztül. De sem Augustus, sem utódja, Tiberius nem engedett, és a későbbi versekben vannak utalások arra, hogy Ovidius még a sorsával is kezdett megbékélni, amikor a halál felszabadította.