Az alija héberül “felemelkedést” jelent, és az alija az Izraelbe irányuló zsidó bevándorlás kifejezése. (Azt is jelenti, hogy a bimára hívnak, hogy áldást mondjanak a Tóra-olvasás előtt.)
Öt alija pillanatkép
Az Egyesült Államokból
Joel és Debbie Wine és három kisgyermekük 2006 júliusában Massachusettsből Izraelbe távozott, az Izrael és a Hezbollah között folyó háború ellenére. Joel szerint: “Ez Izrael, és ha az ember izraelinek tartja magát, rájön, hogy valójában nincs választása. Mentálisan, pszichológiailag, érzelmileg elköteleztük magunkat, hogy Izrael népéhez tartozunk Izrael földjén, és sajnos ez a valóság része”. Debbie: “Reméljük, hogy az izraeli katonákra hősként tekintenek majd, nem pedig a kommersz szuperhősökre és hercegnőkre, akik úgy tűnik, uralják az amerikai gyermekmédiát.” (www.haaretz.com)
Oroszországból
Andrew Goldis (21) az oroszországi Zheleznogorsk városában nőtt fel. Édesapja zsidó, de az egyetlen kapcsolata a gyökereivel az volt, hogy az iskolában csúfolták zsidó külseje miatt. Egy 14 éves korában tett izraeli látogatása során Andrew-t lenyűgözte az ország szépsége és spiritualitása. Úgy döntött, hogy jelentkezik a Na’aleh programba, amelyben a volt Szovjetunióból származó tizenévesek Izraelben végzik el a középiskolát. “Egyedül éltem, egy új és izgalmas helyen tanultam, és nagyszerű emberekkel találkoztam” – mondja Andrew. “Izraelbe érve úgy éreztem, hogy többé már nem vagyok más.” (www.jewishagency.org)
Argentínából
Ariela Hurvitz Argentínából alijázott. Kíváncsi volt Izraelre, a szülei ott éltek, amikor először házasodtak össze. Ariela nagyszülei Európából vándoroltak Dél-Amerikába, és a saját családja is költözött. “A családomnak hosszú útja volt. Olyanok voltak, mint a vándorló zsidók. Ezzel szemben én úgy érzem, hogy Izrael az én helyem a világban. Izraelben zsidó vagyok, és úgy érzem, hogy gyökeret eresztettem.” (www.jewishagency.org)
Etiópiából
A 23 éves Yosef Adhina, aki üzleti tanulmányokat folytat Addisz-Abebából, alijázott, hogy csatlakozzon apjához, aki az 1980-as években Etiópiából Izraelbe távozott. “Úgy éreztem, hogy én is Izraelbe akarok jönni, és ott zsidóként élni… Az élet nehéz volt Etiópiában. Nem voltak lehetőségek és sok anyagi gond. Itt jobb a helyzet. De a legjobb dolog, hogy beszélhetek a szent nyelven, hogy zsidóként otthon érezhetem magam”. (www.jewishagency.org)
Franciaországból
Julien Daham, 29 éves, 2006-ban alijázott a franciaországi Nizzából. Izrael az a hely, ahol a leginkább otthon érzi magát, a Kassam és Katyusha rakétatámadások fenyegetése ellenére. “Nem érzem magam itt nem biztonságban” – mondta, és Franciaországot veszélyesebbnek nevezte, mint Izraelt. “Az utcák biztonságosabbak itt, még a támadások ellenére is”. (www.jpost.com) Dafne Partouche, 18 éves, szintén francia, azt mondja, nem félek a Hezbollah-tól … Bízom az izraeli hadseregben. Nem fogják hagyni, hogy a Hezbollah elpusztítsa az országot. Nos, talán egy kicsit félek”. (www.jta.org)
A Zsidó Ügynökség elnöke, Ze’ev Bielsky 2006-ban az új bevándorlóknak írt nyílt levelében azt írta, hogy “az alijázásról szóló döntés bonyolult személyes döntés. Ezekben az időkben azonban különleges nemzeti jelentőséget kap… A terrorizmusra a legjobb válasz nem katonai, hanem az Izraelbe való alijázás”. De – amint azt az öt pillanatkép is bizonyítja – Bielsky heroikus, ideológiai felfogása az alijázásról csak egy bizonyos határig magyarázza az Izraelbe költözésről szóló döntést.
Alija a 21. században
2010-ben több mint 19 000 ember alijázott, az előző évi 16 465-ről. Az olimok vagy bevándorlók legnagyobb csoportja – az összes bevándorló 40 százaléka – a volt Szovjetunióból, Kelet-Európából és Németországból érkezett. Etiópiaiakból 1650 olim volt. Franciaország 2 040 bevándorlót szállított, míg az észak-amerikaiak 3 980 érkezőt tettek ki. Dél-amerikaiak közül 1470-en alijáztak 2010-ben, köztük 380 argentin. Nagy-Britanniából 760 olim, Ausztráliából és Új-Zélandról pedig 260-an érkeztek.
Míg ezek a számok lenyűgözőnek tűnnek – különösen Izrael bizonytalan biztonsági helyzetének fényében -, elhalványulnak a korábbi évek statisztikái mellett.
Az Izraelbe irányuló bevándorlásra (és az izraeli élet más aspektusaira) vonatkozó legfrissebb statisztikákért látogasson el az Izraeli Központi Statisztikai Hivatal honlapjára, amely minden évben közzétesz egy éves adatkivonatot (amely héber és angol nyelven is elérhető).
A nyolcvanas években az Izraelbe irányuló bevándorlás átlagosan alig több mint 15 000 volt évente. Aztán 1990-ben, a kommunizmus összeomlását követően a Szovjetunióban ez a szám 199 516-ra ugrott, és 1991-ben csak kismértékben csökkent 176 100-ra. A 90-es években Izrael évente átlagosan 95 000 bevándorlót fogadott be.
Push and Pull Factors
Izrael volatilis alijázási rátája a push és pull tényezők hatására ingadozik. Az 1990-es évek posztszovjet olimái kezdetben a glasznosztyra és az orosz zsidókra vonatkozó utazási korlátozások feloldására reagáltak, de végül a politikai instabilitás – amely az antiszemita ultranacionalizmus erősödésével járt együtt – és a gazdasági összeomlás végül kiszorította őket a volt Szovjetunióból. Az 1990-es években Izrael vonzó célpont volt: a csúcstechnológia fellendülésén élt, és az oslói egyezményt követően élvezte a palesztinokkal való béke reményei szerint a béke első szikráját. Egyes bevándorlók Izraelt kényelmes állomásnak tekintették, mielőtt továbbutaznának végső céljuk felé: Amerikába. Ugyanakkor a posztszovjet alijázás korai hullámait is a zsidó elkötelezettség és az izraeli társadalom részévé válás vágya jellemezte.
A volt Szovjetunióból érkező bevándorlási hullámmal párhuzamosan egy sokkal kisebb mértékű alijázás indult Etiópiából. A Mózes hadműveletben (1984) 8000 etiópiai zsidó gyalogosan kelt át a szudáni sivatagon, mielőtt titokban légi úton Izraelbe szállították őket. Hat évvel később, 1991-ben az etiópiai közösség legtöbb megmaradt tagját – mintegy 14 000-et – egy hétvége alatt szállították Izraelbe a Salamon-művelet során. Az etiópokat az éhínség és a polgárháború elől való menekülés motiválta, de az is, hogy hittek az izraeliták Jeruzsálembe való visszatéréséről szóló bibliai próféciákban.
A 21. század eleji argentin alijázást az ország gazdasági összeomlása váltotta ki. Az argentin zsidók a munkanélküliség és az éhínség fenyegetése elől menekültek. A 2002-es évben 5931 argentin alijázott. A válság enyhülésével az Izraelbe való kivándorlás visszaesett: 2003-ban 1473-ra, 2004-ben pedig csak 458-ra.
A zsidóknak, akik 2000 óta úgy döntöttek, hogy elhagyják Franciaországot és Izraelbe mennek, más motivációjuk volt: az Izrael-ellenes és antiszemita ellenségeskedések kitörése, beleértve a közösség tagjai elleni erőszakos támadásokat.
Mint sok szovjet és etióp olim, a francia és argentin zsidók, akik otthonukat Izraelbe hagyták, általában egy másik fontos jellemzőt mutattak: magas szintű közösségi kötődést és erős zsidó identitást. Ez a tulajdonság sehol sem dominánsabb, mint az angol nyelvű világból – elsősorban az Egyesült Államokból, Kanadából és Nagy-Britanniából – származó olimok körében, amelyek jobb gazdasági kilátásokkal rendelkeznek, és ahol a közelmúltban nem volt jelentős antiszemitizmus. Ezek az olimok vallási beteljesedést remélnek, azt tervezik, hogy elmerülnek a többségi zsidó kultúrában, vagy arra törekszenek, hogy szerepet vállaljanak a zsidó állam megerősítésében. Nem véletlen, hogy a nyugati alijázás Izrael büszkeségének és önbizalmának rövid, eufórikus időszakában, az 1967-es hatnapos háborút követően tetőzött.
De még Nyugaton is szerepet játszik a gazdaság. A 2002-ben alapított Nefesh b’Nefesh szervezet küldetése, hogy “jelentősen növelje a leendő olimok számát azáltal, hogy elhárítja azokat a pénzügyi, szakmai és logisztikai akadályokat, amelyek sokakat megakadályoznak álmaik megvalósításában”. A Nefesh b’Nefesh segíti az új bevándorlókat a kormányzati bürokrácia útvesztőiben, és jelentős pénzügyi támogatást nyújt az olimoknak az Izraelben töltött kezdeti időszakban. Az első öt évben a szervezet több mint 6500 zsidót hozott Izraelbe, 2011-re pedig már több mint 26 000 olimot. Az Egyesült Államokban 2007-ben kezdődő “nagy recesszió” az észak-amerikai alijázás drámai növekedéséhez is vezetett. A következtetés világos: bármilyen erős is az alija iránti ideológiai elkötelezettség, a folyamat katalizálásához pénzre van szükség.
Idealizmus vagy pragmatizmus?
Ez a felismerés ellentétes a klasszikus cionista gondolkodásban az alijáról alkotott elképzeléssel. A 20. század eleji gondolkodók, mint Ahad Ha’am és A. D. Gordon úgy vélték, hogy a diaszpórában való élet megkövesítő, romboló hatással van a zsidó nép pszichéjére. Az alija azt jelentette, hogy lerázzuk magunkról a száműzetés porát, és egyenes, független zsidóként térjünk vissza a Földre, hogy részt vegyünk egy modern, dinamikus héber kultúra megteremtésében. Még 2005-ben Ariel Sharon akkori miniszterelnök senkit sem lepett meg, amikor a világ minden tájáról érkező zsidó látogatókhoz szólt a Makkabija Játékok megnyitóján: “Remélem, hogy a következő Maccabiah-ra önök már bevándoroltak ide, és az izraeli delegáció tagjai lesznek.”
Mégis Theodor Herzl jóslatai, miszerint a zsidó államba való tömeges bevándorlás a gazdasági nyomorúság és az antiszemitizmus – és nem az ideológia – miatt fog bekövetkezni, pontosabbnak bizonyultak. A cionista történelem során a bevándorlási hullámok az 1880-as évek orosz pogromjai, az 1930-as évek lengyel és náci antiszemitizmusa, az 1940-es és 50-es évek közel-keleti és észak-afrikai ellenségeskedése, valamint a 21. századi Oroszország, Etiópia és Argentína gazdasági és politikai viszályai miatt indultak el.
Akár idealizmus, akár pragmatikus megfontolások vezérlik az alijázást, egyértelműnek tűnik, hogy az ellentétes jelenséget – az Izraelből való alijázást vagy kivándorlást – elsősorban a gazdaság és a kétes biztonsági helyzet motiválja. 1996 és 2002 között Izrael lakosságának a migrációból adódó nettó gyarapodása (az olimok száma mínusz a yordim, azaz a kivándorlók száma) 12 000 és 50 000 között ingadozott. 2003-ban és 2004-ben az egyensúly megfordult – két év alatt Izraelben negatív volt a zsidó kivándorlás egyenlege, több mint 20 000 embert veszített a diaszpórába.