Az északi országok az egyenlőség, a jó oktatás, a női szerepvállalás és a progresszivitás paradigmái. Ezt azért tudjuk, mert ezt mondják nekünk. És mondják és mondják és mondják és mondják.
Hogy csak egy példát említsünk: a Világgazdasági Fórum legutóbbi Global Gender Gap rangsorát Izland vezette (immár ötödik éve), majd Finnország, Norvégia és Svédország következett. (Dánia a nyolcadik helyen végzett.) Izland és Dánia az első, illetve a második helyet szerezte meg az idei Globális Békeindexben (Finnország a hatodik, Norvégia a 10., a viszonylag erőszakos svédek pedig a 11. helyen végeztek). A Foreign Policy 2014-es Fragile States Indexében Svédországot ítélték a legkevésbé törékeny országnak. Az idei négy legjobb ország, ahol nőnek lenni a Global Post szerint? Mindegyik skandináv. A világ 14 “legzöldebb” országa közül négy az idei környezetvédelmi teljesítményindex szerint? Skandinávok. (A mocskos Finnország a még mindig elég zöld 18. helyen végzett.)
Az Economist által idén nyáron vizsgált ország, amely a fizetett apasági szabadság előnyeit vizsgálta? Svédország. A hosszú újságírói profilokban és bestseller könyvekben egyaránt az oktatási rendszere miatt dicsért ország? Finnország. A BBC által a hajléktalanok életének javítását célzó kreatív megközelítése miatt bemutatott ország? Dánia. A Slate által elsőként bemutatott ország, amely azt vizsgálja, hogy máshol mennyire jó az élet a dolgozó szülők számára? Norvégia. Hol fogadott minket az NBC idén nyáron? Svédországban.
Bárcsak mi is jobban hasonlíthatnánk az északi országokra – mondjuk, és szomorúan nézzük a rosszul összerakott Ikea-bútorainkat. Akkor mi is jobban lennénk műveltek. Akkor mi is egyenlőbben lennénk megfizetve. Akkor mi is békésebbek lennénk. Akkor nekünk is álmodozó szőke férfiak mesélnének a kávézásunkról.
De nem lehetnénk olyanok, mint a skandináv országok. És ezért itt az ideje – sőt, már régen itt az ideje -, hogy eleget mondjunk már ezeknek az értelmetlen összehasonlításoknak.
Először is, a politika, amit az északi felsőbbrendűség példájaként állítunk, nem ízléses garbó, amelyet a legfinomabb norvég gyapjúból készítettek – nem tudunk itt vagy ott felhúzni egy politikát, és máris északiak leszünk. Ezek egy szélesebb társadalmi kontextusban léteznek. A kis nemek közötti különbség, az esély arra, hogy minden diák sikeres legyen az iskolában, a hajléktalanok méltóságának tiszteletben tartása, a fizetett szabadság – mindez azért létezik, mert az északi országok büszkén mondhatjuk, hogy jóléti államok.
A fent említett politikák mindegyike azért létezik, mert a jóléti állam része, és mert az északi országokban – Amerikával ellentétben – nem szégyen (sőt, valójában elég nagy büszkeség) jóléti államnak lenni. Sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy nekünk is át kellene térnünk a jóléti modellre. Azonban egy olyan országban, ahol az egészségügyet “az Amerika szocialista víziójának részének” tekintik (és ahol ezt szükségszerűen rossz dologként értelmezik), egy ilyen politikai rendszer létrehozása nem tűnik túl valószínűnek.
Még ha eltekintünk a jóléthez és egyenlőséghez való hozzáállás hatalmas különbségétől, ezek az összehasonlítások túl sokat kérnek. A skandináv országok túl kicsik ahhoz, hogy az összehasonlítások működjenek. A World Factbook 2014 júliusi becslése szerint az összes északi ország – Dánia (5 569 077), Finnország (5 268 799), Izland (317 351), Norvégia (5 147 792) és Svédország (9 723 809) – lakossága együttesen nagyjából Texas lakosságának felel meg. És szép és jó, ha azt mondjuk, hogy New York oktatási rendszere bűzlik Finnországéhoz képest, de az előbbiben körülbelül 3 millióval többen laknak, mint az utóbbiban. Nem is beszélve a skandináv országok homogenitásáról, amin – mondhatnánk – stabilitásuk és egyenlőségük múlik.
Ráadásul azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az északi országok időnként elmaradnak az egyenlőség és tolerancia hírnevétől. Bizonyára az a tény, hogy Svédország úgy kívánja javítani az EU-ban a külföldi nem állampolgárok foglalkoztatásával kapcsolatos megdöbbentő eredményeit, hogy a “faj” szót kiveszi a jogalkotási dokumentumokból, arra utal, hogy az ország nem lenne ennyire progresszív és egyenlő, ha nagyobb sokszínűséggel rendelkezne. Ahogy a bevándorlóellenes pártok térnyerése Norvégiában, Svédországban, Dániában és Finnországban sem.
Nem lehetünk mi az északi országok. Az északi országok talán nem is tudnak olyanok lenni, amilyennek mi az északi országokat elképzeljük. Törekedhetünk arra, hogy előremutatóbbak, okosabbak és jobbak legyünk. De ha arra törekszünk, hogy skandinávok legyünk, akkor hirvikoláriára állítjuk magunkat.
Elég.