A grúziai Dmanisiben felfedezett 1,8 millió éves koponya az egyik legrégebbi Afrikán kívül talált hominin fosszília.Credit: Valerie Kuypers/Epa/REX/
Close Encounters with Humankind: A paleoantropologist Investigates Our Evolving Species Sang-Hee Lee W. W. Norton: 2018.
Sokan feltételezik, hogy a paleoantropológia csak a múlttal foglalkozik. A gondolkodás szerint az őseinkről szóló korai beszámolók iránti kíváncsi, valahogy romantikus érdeklődésen túl ez a tudományág nem sokat tud hozzátenni a mai ember megértéséhez. Sang-Hee Lee dél-koreai paleoantropológus vitatja ezt a nézetet a Close Encounters with Humankind. Úgy mutat be bennünket, mint a biológia és a természetes szelekció csodálatos összjátékának élő (és ami fontos, még mindig változó) eredményét azóta eltelt nagyjából 6 millió év alatt, hogy az emberszabásúak elváltak a csimpánzok vonalától.
Kerülve a szokásos narratívát, a kétlábú majomszerű lénytől az összetett viselkedésig, Lee eredeti utazást kínál egyedülálló evolúciós utunkon. Mikor veszítették el őseink a bundájukat? Vajon a hús ízlése változtatta meg a sorsunkat? Áldás vagy átok volt a földművelés? Az önzetlenség csak ránk jellemző? Tömören és lebilincselően Lee újragondolja ezeket és más kulcsfontosságú kérdéseket a fajunk fejlődésének történetével kapcsolatban – és ad néhány szokatlan választ.
Megjegyzendő, hogy támogatja a multiregionalizmust. Ez az elmélet szerint a modern ember egyszerre több helyről származik, ellentétben az “Afrikából” modellel, amely fajunk egyetlen eredetét tételezi fel. Ezzel szembeszáll a fosszilis leletek olykor merev értelmezésével, amelyet az angol nyelvű és a nyugati tudományos közösség által dominált irodalom képvisel. Könyvében Ázsia mint a modern ember és őseinek szülőhelye visszatér. Lee emlékeztet bennünket arra, hogy a Grúz Köztársaságból származó dmanisi hominin fosszíliák ugyanolyan idősek, mint az Afrikában talált legkorábbi Homo-kövületek; és hogy a Homo erectus Ázsiából származhatott, majd “visszavándorolt Afrikába”, hogy a későbbi Homo-fajok kialakuljanak. Kitér a denisovaiakra is, azokra a titokzatos homininokra, amelyek együtt éltek a modern emberrel, és kiterjedt DNS-t, de kevés fosszíliát hagytak maguk után. Őket “ázsiai neandervölgyieknek” nevezi, hogy rávilágítson arra, hogy az európai homininok evolúciós történetének rekonstrukcióját nem szabad elválasztani ázsiai rokonaikétól.
A Peking melletti lelőhely, ahol a 750 000 éves “pekingi ember”, a Homo erectus fosszíliáit találták. kredit: Granger/REX/
A Close Encounters with Humankind című könyvben nem minden a múltról szól. Az emberek még mindig fejlődnek? Általában úgy gondolják, hogy a világgal való kölcsönhatásunk a kultúra és a technológia (például ruhák, eszközök vagy gyógyszerek) révén tompította a testünkre nehezedő nyomást, hogy biológiailag alkalmazkodjon a környezethez. Lee megkérdőjelezi ezt a nézetet, és nyomon követi a folyamatos emberi evolúcióra utaló egyéb bizonyítékok kaszkádját. Bizonyítékként a bőrszínnel kapcsolatos tanulmányokra mutat rá.
A sötét bőr feltehetően az első szőrtelen homininusoknál alakult ki Afrikában, hogy védekezzenek az intenzív közvetlen napsugárzás ultraibolya sugárzása ellen. A magasabb szélességi körökön élő homininok – folytatta ez az érvelés – kevesebb UV-sugárzásnak voltak kitéve, és így kevésbé aktív melanocitákra (a melanin nevű pigmentet termelő sejtekre) volt szükségük. Ez nagyrészt megmagyarázhatja az Egyenlítőtől távolabbi régiókban élő populációk világosabb bőrét. Iain Mathieson genetikus, aki jelenleg a philadelphiai Pennsylvaniai Egyetemen dolgozik, és kollégái azonban a nyugat-eurázsiai népességektől származó nagyszámú ősi DNS-mintán végzett vizsgálataiból kiderült, hogy az európaiak világos bőrét egy új génváltozatnak köszönhetik, amely legfeljebb 4000 évvel ezelőtt alakult ki (I. Mathieson et al. Nature 528, 499-503; 2015). E népességek világosabb bőrét a mezőgazdaság és a mozgásszegény, közösségi életmód elterjedésével hozzák összefüggésbe, és ezt a nézetet Lee is támogatja.
Mint bemutatja, a mezőgazdaságra való áttérés a feldolgozott gabonákon és keményítőn alapuló étrendhez vezetett, amely számos tápanyagban, köztük a D-vitaminban is hiányos. Ez a hiány arra kényszeríti a szervezetet, hogy maga szintetizálja a vitamint – ez az anyagcsere-folyamat az UV sugárzás bőrön keresztüli felszívódását igényli. A Mathieson által megjelölt, az európaiak sápadtabb bőrét okozó mutáció maximalizálná az UV-felvételt az alacsony D-vitamin-bevitellel küzdő populációkban. Ezzel a példával Lee hangsúlyozza, hogy a kultúra – ebben az esetben a mezőgazdaság és az étrend megváltozása – akár fel is gyorsíthatta az evolúciót.
A földművelés szintén népességrobbanáshoz vezetett, annak ellenére, hogy a letelepedett közösségekben megnőtt a fertőző betegségekkel szembeni sebezhetőség. A gabonafélék elérhetősége lehetővé tette a csecsemők korábbi elválasztását, és azt jelentette, hogy a nők rövidebb időközönként szülhettek. Az ebből eredő népességnövekedés nagyobb genetikai sokféleséget, “az evolúció nyersanyagát” hozta magával. Egy másik bizonyíték arra, hogy biológiánk még mindig változik, a laktázmutáció, amely legalább az elmúlt 5000 évben lehetővé tette egyes emberek számára, hogy felnőttkorukban is megemésszék a tejet. Ez a Kelet-Ázsiában (főként Kínában) kevésbé elterjedt különlegesség a pásztorok kulcsfontosságú előnyévé vált, és egy további mechanizmust jelenthet a D-vitamin hiányának leküzdésében, mivel a tehéntej gazdag ebben a tápanyagban.
A közösségekben való élet továbbá fajunk sikerének központi eleme. Ahogy Lee megjegyzi, a nagy csoportok azért váltak nélkülözhetetlenné a túléléshez, mert segítséget nyújtanak, hogy ellensúlyozzák a nagy agyú csecsemők megszületésének és a hosszú csecsemőkorban való gondozásának nehézségeit. A modern ember egyben a leghosszabb életű főemlősfaj: három generáció is átfedheti egymást időben. Az egyének a szaporodási időszakon túl is “hasznosak” maradnak azáltal, hogy gondoskodnak gyermekeik utódairól, sőt még a nem rokon csecsemőkről is. Ahogy Lee megállapítja, a “fiktív rokonság” (szoros kötelék a családon vagy házasságon kívüli személyekkel) fogalma csak az emberre jellemző. Megemlíti egy idősebb hominin maradványait Dmanisiben, amelyet 1,8 millió évvel ezelőttre datáltak, és amely nyilvánvalóan egy ideig fogak nélkül élt, egy olyan korban, amikor még nem voltak kifinomult szerszámok vagy a tűz irányításának ismerete. Ez arra utalhat, hogy a homininnel együttérzően bánt a csoport: a fosszília az emberi altruista viselkedés legkorábbi bizonyítéka lehet.
Lee stílusa szellős. A “King Kong” című fejezet a Gigantopithecust tárgyalja, a Kínában talált rejtélyes óriásmajmot, amely 1,2 millió és 300 000 évvel ezelőtt együtt élhetett a Homo erectusszal. A “Breaking Back” a hátfájást mint a kétlábúsággal járó kompromisszumot vizsgálja. Ez a hozzáférhetőség néha a túlzott leegyszerűsítést kockáztatja, és időnként olyan területre téved, ahol úgy tűnik, hogy minden tulajdonságnak van funkciója, vagy úgy tűnik, hogy valamilyen célra alakult ki.
Mégis, végső soron, Lee még a szakértőket is inspirálni fogja azzal, hogy igyekszik megvilágítani egy olyan területet, amelyet gyakran száraznak és kifürkészhetetlennek tartanak. A Közeli találkozások az emberiséggel hangsúlyozza, hogy mennyire fontos a múlt. Hatmillió éves történetünket masszívan alakította a véletlen és a változó környezet. Lee megmutatja, hogy most jobban, mint valaha, döntéseink alakíthatják a Föld és lakói, köztük mi magunk jövőjét.