“A felelősség rettegése” – Paul Farmer a járványról és a szegény országokról

Dr. Paul Farmer, a Harvard Egyetem orvosprofesszora három évtizede segít a szegény országoknak a pusztító betegségek elleni küzdelemben – a tuberkulózistól a kolerán át az eboláig és a zikáig. A Partners in Health társalapítójaként az egészségügyi ellátórendszerek megerősítésén dolgozik Haitin (ahonnan a csoport indult), Malawiban, Ruandában és más alacsony és közepes jövedelmű országokban, ahol látta, mi működik – és mi nem -, amikor a betegség lecsap.

Az NPR-nek adott interjúban Farmer megosztotta nézeteit a COVID-19 világjárványról – és az új kihívásokról, amelyekkel a világ olyan részein kell szembenézni, ahol az egészségügyi ellátórendszerek már így is túl sok kihívással küzdenek.

Az interjút a hosszúság és az érthetőség érdekében szerkesztettük.

Hogyan érzi magát most a világjárvánnyal kapcsolatban?

A stressz és a paranoia indokolt. A kérdés az, hogy mi miatt.

Mi miatt aggódik?

A tesztkészletek eljuttatása miatt aggódom Haitire, Peruba, Ruandába és más országokba, ahol a Partners In Health dolgozik. Tesztek nélkül nem igazán tudjuk, hogy mi folyik ott. Ez az, ami miatt megszállottan aggódom.

Az egészségügyi rendszereik annyira különbözőek, különböző mértékben vannak felkészülve arra, ami jön, vagy ami most történik. Mindegyiknek szüksége van tesztkészletekre. Megfelelően felszerelt intenzív ágyakra is szükségük van.

Az egészségügyi tisztviselők aggódnak ezekben az országokban?

Ó, igen. Február közepén Ruandában voltam. Tudom, hogy aggódnak, próbálják összeszedni a szükséges ellátmányt és személyzetet. Eléggé zökkenőmentes volt a művelet, jóval azelőtt, hogy esetük lett volna. A Partners In Health vezetői Haitin, akik mind haitiak, nagyon aggódnak. Aggódnak, hogy az egészségügyi minisztérium túlterhelt lesz. A felelősség rettegése nehezedik a vállukra.

Ezt a rettegést sokan érzik, ha ápolók, klinikusok. Ez elég ijesztő.

És amitől mindannyian rettegnek…

Hány ember jelenik meg légszomjjal, lázzal és köhögéssel, vagy akár alacsony oxigéntartalommal a vérben. Hogyan tudjuk ezt a személyzetet feltölteni? Gondoskodnunk kell az emberekről, ha már betegek.”

Milyen tanulságokat vont le a néhány évvel ezelőtti ebolajárványból?

Egyesek szerint túl nagy hangsúlyt fektettek az ebola kezelőegységekre . Én ezt nem veszem be. Mint valaki, aki ott volt 2014 nyarán, azt mondanám, hogy ha jobban és hamarabb összpontosítottunk volna az ellátás minőségére, akkor az esetek halálozási aránya alacsonyabb lett volna, és a közösség bizalma nagyobb lett volna. Az emberek tudták, hogy sok ETU halálos csapda, és elmenekültek onnan. Az elszigetelésre való összpontosítás érthető módon megijeszti az embereket, de a szakértői kegyelem megnyugtatja őket. Aggódnak: Ki fog gondoskodni róluk vagy a családjukról, ha megbetegszenek? Valakinek válaszolnia kell: “Mi fogunk.”

Hogyan különböznek ezek a félelmek és aggodalmak a COVID-19 miatt mondjuk az Egyesült Államokban és Haitin?

Az USA-ban vannak sürgősségi osztályaink, vannak intenzív osztályaink. Még mindig hiányoznak az ágyak és a lélegeztetőgépek, ami megdöbbentő, tekintve, hogy milyen sok figyelmeztetést kaptunk, de még mindig tudjuk kezelni ezeket a hiányosságokat. Haitin nem ez a helyzet. Amennyire én tudom, egy 10-11 millió lakosú országban kevesebb mint 30 intenzív ágy van.

És a gazdag gazdaságokban az orvosoknak nem kell bemenniük a kórházba, hogy megkérdezzék, lesz-e ma áram, vagy működnek-e az oxigénkoncentrátorok?

Mi az az oxigénkoncentrátor?

Megszedik a körülöttünk lévő levegőt, eltávolítják a nitrogént és koncentrálják az oxigént, hogy az terápiás legyen például a tüdőgyulladásban szenvedők számára.

Egy kórház összes ilyen mechanikájával nem kell foglalkoznunk. Az oxigént közvetlenül minden szobába vezetik. De a haiti munkatársaim számára a felelősségtől való rettegés az, hogy aggódniuk kell: honnan szerezzük be az oxigént, az infúziós oldatokat, el tudjuk-e helyezni az ágyakat az intenzív vagy támogató ellátáshoz úgy, hogy ne fertőzzük meg az ápolókat? És sok készletet kimerítettünk, mivel az egészségügyi dolgozók jobban odafigyelnek arra, hogy kesztyűt húzzanak, kesztyűt cseréljenek, köpenybe öltözzenek. Valódi ellátási láncbeli kihívásokat látunk.

Ezek közül néhány aggodalom az Egyesült Államokban is napirenden van.

Elszúrtunk néhány tesztelést az Egyesült Államokban, de nekünk rengeteg erőforrásunk van Haitihez és Ruandához képest.

A családi gondozókra is hárul teher.

Egy olyan környezetben, ahol nagyon kevés a hivatásos gondozó, az ellátást általában az anyukád, a nénikéd és a hagyományos gyógyító adják, ilyenek az emberek, ha nincsenek orvosok és ápolók.

És Nyugat-Afrikában a családi gondozókat és a hivatásos gondozókat is elpusztította az Ebola.

Milyen tanulságokat vontunk le az Ebolából, amelyek relevánsak a koronavírus szempontjából?

A legnagyobb tanulság számomra az, hogy minden alkalommal, amikor nem az egészségügyi ellátás minőségének javítására összpontosítunk, elüldözzük az embereket, vagy bizalmatlanná tesszük őket az egészségügyi rendszerrel szemben. A görbe ellaposítása a társadalmi távolságtartás és a megfékezés révén mindaddig jó dolog, amíg az embereknek van módjuk szakszerű ellátáshoz jutni, ha infúziós folyadékra vagy oxigénre van szükségük. Integrálnunk kell az elszigetelést és az ellátást. Ez egy nagy lecke.

És egy dolog, amiről még nem beszéltünk, az a pénz. A gazdag országokban van pénz a világjárvány kezelésére. Hogyan boldogulnak a szegény országok?

Sok új finanszírozási eszköz létezik, amelyek az ebolajárvány előtt nem léteztek – például a Világbank által létrehozott pandémiás vészhelyzeti alap. De hogyan lehet ilyen finanszírozáshoz jutni? Ez egy nagyon összetett folyamat. Még ha léteznek is úgynevezett vészhelyzeti alapok, a 2010-es haiti földrengés után megtanultam, hogy rengeteg felajánlás van, de kevés a teljesítés.

Miért van ez?

Nincs rosszindulatú szándék. Ezekből a bürokráciákból nehéz pénzt kicsikarni az ellátás biztosítására. Ez meglepi az embereket. Még az Ebola-járvány idején is könnyű lett volna megszerezni a szükséges személyzetet, helyet és rendszereket, és megerősíteni az egészségügyi rendszereket. És elmondhatom, hogy nem volt könnyű.

A partnereknek az egészségügyben nagymértékben a magánjótékonyságra kellett támaszkodniuk, csak hogy megoldják a problémákat, vagy beszerezzék azokat az ellátmányokat, amelyeket könnyen be kellett volna szerezni, amint nemzetközi közegészségügyi vészhelyzetet hirdettek.

És ebben a vészhelyzetben a gazdag országok a hazai fronton is küzdenek a betegség ellen.

Az emberek, mondjuk, Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban azt mondhatják: “Miért kellene aggódnunk egy távoli partokon lévő járvány miatt, amikor itt van. Ez azt mondta, hogy az amerikai háztartások fele adományozott a haiti földrengés utáni segélyezésre. Ez valami szépet mond a fajunkról. Majd meglátjuk, mi történik.

Milyen hosszú távú kilátásai vannak?

Átvészeljük ott, ahol vannak erőforrások. Olyan eszközeink vannak, amiket az 1918-as influenzajárvány idején elképzelni sem lehetett. Olyan erőforrásaink vannak, amelyekről 102 évvel ezelőtt még álmodni sem mertek volna. Tudom, hogy a kínai hatóságokat kritizálták, amiért megpróbálják megfékezni a dolgokat. De valóban közzétették a genomot, és ez napokon belül azt jelentette, hogy a tudományos intézményekben az emberek oltóanyag-fejlesztéssel és terápiákkal foglalkoztak. Én leginkább az olyan helyek miatt aggódom, amelyeket “klinikai sivatagoknak” lehet nevezni.

Szóval reménykedik vagy kétségbeesik?

Az optimizmus rendben van: reméljük mindannyian a legjobbakat. De ez nem felkészülés. Talán egy kis pesszimizmusfelhő arra sarkallna minket, hogy jobban felkészüljünk egy közegészségügyi katasztrófára.