A várakozás nehéz. Várni, miközben Isten látszólag hallgat, még nehezebb.
Elsőként ismerem el, hogy Isten “nem”-jei nehezek és zavarba ejtőek, különösen akkor, amikor valóban szükségünk van az alapvető ellátásra. A munkahely elvesztése egyike volt annak a sok nehéz és zavarba ejtő időszaknak, amit a feleségem és én átéltünk. Annak ellenére, hogy néhány évvel ezelőtt már megtapasztaltuk a munkahely elvesztését, a hosszú munkanélküliségi időszak második alkalommal való elviselése új kihívásokat hozott magával, tisztázatlan irányokkal és sok bezárt ajtóval. Türelemért imádkoztam, tanácsot kértem, és számtalan állásra jelentkeztem. Várakozás közben nyugtalanná váltam, és belefáradtam a keresésbe. Úgy tűnt, hogy az Úr “befalazta az utamat, hogy ne tudjak átmenni, és sötétséget vetett ösvényeimre” (Jób 19:8).
Milyen nehéz is volt a munkanélküliség, a várakozás nem újdonság a családom számára. Az elmúlt tizenhárom évben a várakozás iskolájában voltunk, amikor a folyamatos megpróbáltatások térdre kényszerítettek minket, és megtörték büszkeségünket. Kegyelmében az Úr megtanított minket arra, hogy rá hagyatkozzunk, és azt mondjuk: “Várom az Urat, vár az én lelkem, és az ő szavában reménykedem; jobban várja az én lelkem az Urat, mint az őrök a reggelt, jobban, mint az őrök a reggelt” (Zsolt 130:5-6).
Te imádkoztál már Isten vezetéséért, de csenddel találkoztál? Könyörögtél már gondviselésért, és csak azt tapasztaltad, hogy a helyzeted egyre rosszabbodik? Birkózol a kérdésekkel, hogy miért tűnik Isten távolinak és közömbösnek? Azon kapod magad, hogy azon tűnődsz, vajon véget ér-e valaha is a várakozás? A várakozással járó kérdések és zűrzavar minden hívő emberben előbb-utóbb felmerül. Miközben megtanulunk bízni Istenben várakozás közben, itt van két dolog, amit tehetünk.
1. Először siránkozzunk Istennek.
Amikor megpróbáltatások jönnek, az első válaszunk gyakran az, hogy megkérdezzük: “Miért?”, majd fájdalmunkat kifejezzük egy másik személynek. Bár ezek a megfelelő időben hasznos és megfelelő cselekedetek lehetnek, fontos, hogy fájdalmunkat és kérdéseinket először közvetlenül Isten elé vigyük. Hála Istennek, a Szentírás megmutatja nekünk, hogyan siránkozzunk.
Jób a megélhetése elvesztése miatt kérdésekkel és erős érzelmekkel birkózott, de gyorsan Istenhez irányította gondolatait, ahhoz, akiről tudta, hogy mindezek felett szuverén. “Ezért nem fogom vissza a számat; lelkem gyötrelmében beszélek; lelkem keserűségében panaszkodom… Utálom az életemet; nem szeretnék örökké élni. Hagyj békén engem, mert napjaim egy leheletnyi” (Jób 7:11, 16).
A Zsoltárok és a Siralmak írói is az istenfélő siralom folyamatát modellezik. A nyers érzelmek bátor kifejezése bennünket talán meghátrálásra késztet, de megtanít bennünket arra, hogy őszintén Isten elé álljunk kérdéseinkkel és érzéseinkkel. Valójában Isten a fülét adja nekünk, vágyik arra, hogy siránkozzunk neki, és arra hív, hogy bízzuk terheinket az ő gondjaira. “Mivel fülemre hajlik, ezért őt hívom, amíg élek.” (Zsolt 116,2)
Barátaim, a siránkozás az a jármű, amely Istenhez vezeti tapogatózó szavainkat, hogy az ő Lelke segítsen nekünk visszaszerezni Igéjének ígéreteit. A siránkozás nem a gyenge hit jele, hanem a megújult remény felé vezető út. Mindaddig, amíg a siránkozásunk magában foglalja annak elpróbálását, hogy mi igaz Isten jelleméről, addig kiutat jelenthet a panaszkodás körforgásából. “Lelkem szüntelenül emlékezik rá, és leborul bennem. De ezt felidézem magamban, és ezért van reménységem: Az Úr állhatatos szeretete soha nem szűnik meg, irgalmassága soha nem ér véget, minden reggel új, nagy a te hűséged” (Lám 3:20-23). Az Istennek való siránkozás felemeli tekintetünket a körülményeinkről, és arra az útra vezet, amely az Úr dicsőítéséhez vezet, még fájdalmunkban is.
2. Vágyjunk még több Krisztusra.
Túl gyakran egyenlővé tesszük körülményeink állapotát Isten jellemével. Amikor az élet kényelmes, és a kezünk a munkával van elfoglalva, könnyű Istent szeretőnek, hűségesnek és jónak látni. De amikor az élet a feje tetejére áll, a munkánk meghiúsul, vagy imáink megválaszolhatatlannak tűnnek, Isten hirtelen kegyetlennek és távolinak tűnik. Hála Istennek, a Szentírás megmutatja nekünk a különbséget a körülményes vigasz utáni vágyakozás és a Krisztus utáni vágyakozás között.
A Siralmak írója megmutatja nekünk, mi történik, ha örömünk az élet körülményeitől függ. Amikor megpróbáltatások jönnek, hajlamosak vagyunk azt mondani: “Elfelejtettem, mi a boldogság, ezért azt mondom: “Elveszett a kitartásom, és az Úrtól való reménységem is””. (Lám 3:17-18). A saját vágyakozásomban egy új állás után és más nehéz megpróbáltatások elviselésében a remény valóban távolinak tűnt, és a kitartásom megingott. Hála Istennek, Isten Igéje emlékeztet bennünket arra az áldásra, amelyet a jelenléte utáni vágyakozásban találunk, mert nála vannak “az örök élet szavai” (Jn 6,68).
Kegyelmében “az Úr jó azokhoz, akik várnak rá, a lélekhez, aki keresi őt. Jó, ha valaki csendesen várja az Úr üdvösségét” (Lám 3,25-26). A “csendes” várakozás arra hív minket, hogy alázzuk meg magunkat, és imádkozzunk, hogy közben Krisztushoz hasonlóbbá tegyen bennünket. Megkérdezhetjük: “Mi az én erőm, hogy várjak? És mi az én célom, hogy türelmes legyek?” (Jób 6:11). De itt van a végcél: amikor Isten visszatart valamit, amire vágyunk, akkor helyette többet adhat nekünk önmagából. Amíg várakozunk, elmondhatjuk: “Az Úr az én erőm és az én pajzsom; benne bízik az én szívem, és én megsegíttetem.” (Zsoltárok 28:7)
Testvérek, a várakozás megtaníthat minket arra, hogy bízzunk, szeressük és imádjuk Istent azért, aki ő maga, és nem azért, amit értünk tesz. A várakozás termékeny talaj a hit növekedéséhez, ha vágyakozásunkban Krisztus felé fordulunk, és nem tőle távolodunk el. Emlékezhetünk Krisztusnak a kereszten tanúsított hűségére és az életünkről való gondoskodására a múltban, ahelyett, hogy most kizárólag arra összpontosítanánk, hogy eltávolította a próbát az életünkből. Amikor azért imádkozunk, hogy többet ismerjünk meg Krisztusból, földi vágyaink a megfelelő helyre kerülnek a vágyakozásunk mögé, hogy jobban hasonlítsunk Megváltónkhoz.
A munkanélküliség frusztráló, és a várakozás hosszú időszakai nehezek. De van két dolog, amit tehetünk, amíg várunk a megoldásra. Elvihetjük őszinte panaszunkat Isten elé, és vágyakozásunkkal Krisztushoz fordulhatunk. A hitben való várakozás azt bizonyítja, hogy végső törekvésünk Isten dicsősége. Kérhetjük az Urat, hogy segítsen nekünk az ő jellemét tükrözni várakozásunkban és várakozásunk által, tudva, hogy szeretettel hallgat minket, és akkor és úgy fog válaszolni, amikor és ahogyan az a leginkább dicsőíti az ő nevét. És ez mindig megéri a várakozást.