Más szóval, az emberek nevethetnek, amikor idegesek, hogy mérsékeljék ideges érzéseiket; hasonlóképpen, az emberek sírhatnak, amikor boldogok, hogy kilábaljanak a zavaró szédülésből. Aragón feltételezi, hogy ezeknek az egymáshoz nem illő megnyilvánulásoknak társadalmi céljaik is vannak: A túlzásba vitt nevetés (vagy az, hogy meg akarsz ütni egy kiskutyát, amikor elborít a cukisága) azt jelezheti, hogy eleged van egy bizonyos ingerből, és azt szeretnéd, ha abbahagynák.
E hatások mérésére a tanulmányban olyan alanyokat teszteltek, akik aranyos babák képeit nézték, és arra kérték őket, hogy rögzítsék reakcióikat érzelmileg terhelt helyzetekben, például esküvőkön és találkozókon. A kérdések között szerepelt, hogy “egy rendkívül aranyos csecsemő láttán meg akarom-e csípni az arcát”, és hogy az alany “olyan típusú embernek tartja-e magát, aki összeszorított fogakkal azt mondja egy aranyos gyereknek: “Meg tudnálak enni!””. (Korábbi kutatások kimutatták, hogy a csecsemőkről készült képek megtekintése “intenzív pozitív érzelmeket és dopamin felszabadulást képes kiváltani az agyban”. Tessék, kényeztesse magát.)
De ahelyett, hogy csak annyit mondtak volna, hogy “áú”, vagy sokat mosolyogtak volna, az alanyok közül sokan agresszívan reagáltak a babaképekre “morgással, szorítással, harapással és csípéssel”. Aragón szerint ez azt mutatja, hogy az aranyos ingerek kiválthatják ezeket az oda nem illő kifejezéseket. Végül a tanulmány megállapította, hogy az így viselkedő emberek gyorsabban tudták mérsékelni intenzív érzelmeiket. Ennek ellenére Aragón szerint az ilyen viselkedés evolúciós okai továbbra is tisztázatlanok.
“Ha ez az egyik módja annak, ahogyan az emberek kialakítják vagy szabályozzák az érzelmeiket, akkor talán ez egy olyan mechanizmus, amely kapcsolatban állhat az evolúcióval” – magyarázza. “De az én kutatásom ezt még semmiképpen sem állítja. Ami az egészséget illeti, tudjuk, hogy az érzelmek szabályozása fontos a munka, a kapcsolatok és a jólét szempontjából.”
Ez nem túlzás – különböző tanulmányok kimutatták, hogy az úgynevezett érzelemszabályozás kritikus fontosságú az egészség szempontjából. Talán nem meglepő, hogy egyes stratégiák az érzelmeink szabályozására jobbak, mint mások. Kezdjük azzal, hogy önmagában az a tény, hogy hiszünk abban, hogy képesek vagyunk szabályozni az érzelmeinket, összefüggésbe hozható “a jóllét megnövekedett szintjével és a pszichológiai distressz csökkenésével”. Azok az egyének viszont, akik újraértékelik a negatív érzéseiket – vagyis időt szánnak arra, hogy megváltoztassák a véleményüket egy olyan helyzetről, amelyre először negatívan reagáltak – “nagyobb pozitív érzelmeket és kevesebb negatív érzelmet fejeznek ki”. Eközben azok, akik elfojtják érzéseiket, nagyobb fokú elégedetlenséget és rosszabb interperszonális működést mutatnak.
Aragón szerint eredményei összefüggésben lehetnek azzal, amit Peter Salovey, a Yale jelenlegi elnöke és kollégája, John Mayer 1990-ben egy korszakalkotó tanulmányban “érzelmi intelligenciának” neveztek, amelyet úgy definiáltak, mint “azt a képességet, hogy valaki figyelemmel kíséri saját és mások érzéseit és érzelmeit, különbséget tesz közöttük, és ezeket az információkat felhasználja gondolkodása és cselekedetei irányítására”. Későbbi kutatásuk megállapította, hogy azok az emberek, akik magasabb érzelmi intelligenciát mutatnak, “kevésbé hajlamosak a problémás viselkedésre és az önpusztító, negatív viselkedésre, mint például a dohányzás, a túlzott alkoholfogyasztás, a kábítószerrel való visszaélés vagy a másokkal szembeni erőszakos epizódok.”
Az emberek tehát olyan tudatos és tudattalan viselkedési formákat mutatnak, amelyek segíthetik érzelmi önszabályozásukat. És bár a kutatók még nem határozták meg ezeknek a viselkedéseknek az összes – biológiai, evolúciós és neurológiai – hátterét, egyértelmű, hogy egy látszólag helytelennek tűnő nevetés vagy mosoly is segíthet.