Niagara-vízesés, a Niagara folyó vízesése Észak-Amerika északkeleti részén, a kontinens egyik leghíresebb látványossága. A vízesés a kanadai Ontario és az amerikai New York állam határán fekszik. A vízesés sok évtizeden át a nászutasok és az olyan mutatványok vonzereje volt, mint a kötélen való átsétálás a vízesésen vagy a hordón való átkelés. A hely vonzereje azonban egyre inkább a fizikai jelenségként való szépsége és egyedisége lett.
© Digital Vision/Getty Images
A vízesés két fő részből áll, amelyeket a Kecskesziget választ el egymástól. A bal, vagyis a kanadai parthoz csatlakozó nagyobbik rész a Horseshoe Falls; magassága 188 láb (57 méter), kanyargós gerincvonalának hossza pedig mintegy 2 200 láb (670 méter). A jobb parthoz csatlakozó Amerikai vízesés 190 láb (58 méter) magas és 1.060 láb (320 méter) széles.
Quistnix
A Niagara-szurdok (folyásirányban) kialakulása és a vízesés kataraktként való fenntartása sajátos geológiai feltételektől függ. A Niagara-szurdokban a szilur korszakból (kb. 444-419 millió évvel ezelőtt) származó kőzetrétegek csaknem vízszintesek, dél felé csak kb. 20 láb/mérföld (majdnem 4 méter/km) lejtésűek. A kemény dolomit felső rétege alatt lágyabb pala rétegek húzódnak. A víz hidrosztatikus nyomást gyakorol, és csak lassan oldja fel a dolomitot, miután beszivárgott az illesztésekbe. A dolomittömbök leomlanak, ahogy a felülről beszivárgó víz gyorsan erodálja a palát a vízesésnél. A kőzetrétegek elrendeződése biztosítja a feltételeket ahhoz, hogy a víz a kataraktus hosszú ideig tartó recessziója (felfelé mozgása) során folyamatosan függőlegesen zuhanjon egy túlnyúló párkányról. Ahogy a dolomittömbök alávágnak, leesnek, és a lezúduló víz gyorsan elpusztítja őket, ami tovább segíti a vízesés visszahúzódását és a függőleges katarakt fenntartását.
Photos.com/Thinkstock
A vízesésen átfolyó víz mentes a hordaléktól, és tisztasága hozzájárul a kataraktus szépségéhez. A vízesés mint nagyszerű természeti látványosság jelentőségének elismeréseként Ontario tartomány és New York állam megtartotta vagy megszerezte a szomszédos területek tulajdonjogát, és közparkká alakította át azokat.
A vízesés fölött vízerőművi célokra történő igen nagymértékű vízkivezetés csökkentette az erózió mértékét. A vízesésnél feljebb lévő bonyolult szabályozási művek fenntartották az áramlás egyenletes eloszlását mind az amerikai, mind a kanadai kataraktákon, így megőrizték a vízesések függönyét. A vízesés fölött a nagy folyó nagy részét elterelik, és négy nagy alagútban eltűnik, hogy a folyásirányban lejjebb lévő erőművekben használják fel. A nagy sziklaomlások lehetősége miatti aggodalom miatt 1969-ben az Amerikai-vízesésről elvezették a vizet, és némi cementálást végeztek az alapkőzetben; kiterjedt fúrási és mintavételi programot is végeztek. A folyó vízhozama ugyanezen év novemberében tért vissza az Amerikai vízeséshez, és úgy döntöttek, hogy biztonsági intézkedéseket kell bevezetni a kilátogató közönség számára, és hogy a természetes folyamatok megfékezését célzó intézkedések túl drágák és nem kívánatosak.
A kanadai oldalon a Queen Victoria Parkból, az amerikai oldalon a Prospect Pointból az Amerikai vízesés széléről, valamint a Rainbow Bridge-ről, amely a Niagara-szurdokot a Prospect Pointtól mintegy 300 méterrel lejjebb íveli át, kiváló kilátás nyílik a vízesésre. A látogatók az amerikai partról gyaloghídon átkelhetnek a Kecskeszigetre, és lifttel feljuthatnak a vízesés lábához, ahol a zuhanó víz függönye mögött található Szelek barlangját is megtekinthetik. A Patkó-vízesés, amely a folyó vízhozamának mintegy 90 százalékát szállítja, 1842-1905 között évente átlagosan mintegy 1,7 méteres (5,5 láb) sebességgel apadt a folyón felfelé. Ezt követően a szabályozási munkálatok és a víz elterelése csökkentette az erózió mértékét, amely jelenleg olyan lassú az Amerikai-vízesésnél, hogy a vízesés tövében nagy dolomittömbök halmozódnak fel, amelyek azzal fenyegetnek, hogy a vízesés zuhataggá válik.