Soha nem voltam túl fotogén. A celluloidon az arcomnak olyan epés, piteevő jellege van. A szemtáskáim olyanok, mint a leeresztett melegvizes palackok, a fogaim fakó színűek, mint egy kutyáé. A való életben, úgy érzem, nem így nézek ki. Soha senki nem mondta még nekem, hogy “kutyafogaid vannak”, kivéve egyszer.
A tény, hogy nem vagyok fotogén, egészen a közelmúltig nem igazán zavart; egyszerűen soha nem néztem meg magamról készült fotókat. Még fotóst sem igazán akartam az esküvőmre, mert minek? Van emlékezetem, és az emlékezetemben az arcom nem egészen ilyen duzzadt. Amikor a fotók még fizikai létezők voltak, nagyon könnyű volt elkerülni őket. Nem volt fényképezőgépem, soha nem készítettem albumokat, és amikor jöttek a megrendelőlapok az évkönyvekre, úgy tettem, mintha a táskámban keresnék valamit, aztán kimentem a szobából. Még a Facebook és az Instagram korai időszakában sem voltak mindenütt jelen a fotók. A számítógépen voltak. A Facebook-fotókon mindenki szarul nézett ki, az Instagram pedig a naplementéknek szólt. Nem voltak társkereső alkalmazások. Az emberek még mindig fizikai helyeken találkoztak más emberekkel. Az eszeddel vagy a kutyafogaiddal tudtál elbűvölni!
De most egy teljesen más korban élünk. A fényképek mindenhol ott vannak. Sokkal többet látom a barátaim új fotóit az Instagramon, mint a valódi barátaimat. Gyakran meglepődöm, hogy milyen valószínű, hogy előbb jut eszembe egy fotó valakiről, minthogy arra gondolnék, hogy valójában hogy néz ki. Ha például valaki azt mondja, hogy “Gerald”, akkor a barátom, Gerald almát szedő barátom jut eszembe, még akkor is, ha egyszer sem láttam őt almát szedni a való életben. Csak azért láttam róla sok fotót, ahogy ezt csinálja, mert nagyon szeret ilyen dolgokat katalogizálni, ye olde whimsical Gerald.
Amikor szűrőkkel szórakozom, még mindig úgy nézek ki, mint egy krumpli, csak most már nagy őzike szemeim vannak.
Őszintén szólva azt hiszem, az a legrosszabb az egészben, hogy a fotók a randizás mozgatórugói, a leginkább a külsőségeken alapuló dolog, amit sajnos az életben csinálunk. (És bocs, Pollyanna, de a külsőségek fontosak a nyugati társadalomban. Szívás, de így van. Nőj fel, Pán Péter!!!) Az összes barátom ezt csinálja – és ez borzalmas! Egész kapcsolatok zajlanak az sms-ek, az Instagram és a Snapchat közötti alvilágban, mielőtt egy tényleges személyes találkozásra sor kerülne. Emiatt a fotóknak sokkal fontosabb társadalmi szerepük van: Meghatározzák, hogyan nézel ki annak, akit vonzani szeretnél, ráadásul még a találkozás után is olyan benyomást keltenek rólad, ami szinte tartósabb, mint a fizikai éned. Ugyanaz, mint az olde Geralddal, csak szteroidokkal. Ha a személy, akivel találkoztál, a fizikai énedre és egyidejűleg a digitális énedre is gondol, akkor az, ami egy privát fizikai kapcsolat volt, félig nyilvános interakcióvá válik. Van egy metafizikai éned, amely rajtad túl és veled együtt létezik minden pillanatban.
Konkrétan: ha beleszeretsz a fotóba, nem azt látod mindig? És nem kissé kínos mostanában randizni valakivel, aki rosszul néz ki a fotókon, mert már jóval azelőtt meg lehet osztani a képeket a barátokkal, hogy találkoznának az illetővel? Nem veri át a személyről alkotott fizikai benyomásodat (vagy legalábbis nem erősíti meg azt), ha a barátod szerint a hipotetikus partnered fotója vonzó?
A valódi kérdés az, hogy ha most már örökre megőrizheted magad az interneten, akkor a fotogéneknek komoly előnyeik vannak. És azok számára, akik közülünk a filmeken önmagunk rosszabb változatának néznek ki, ez egy horror show! Lehet, hogy javasolni fogod a Photoshop használatát “a kiegyenlítés érdekében”, de a Photoshop nem igazán tudja kárpótolni a széleskörű fotogéntelenséget. Egyszerűen nem tud! Amikor a szűrőkkel babrálok, még mindig úgy nézek ki, mint egy krumpli, kivéve, hogy most már nagy őzike szemeim vannak.”
Hát mit tegyünk ebben az új valóságban? Nincs értelme személyesen dögösnek lenni – akkor minek is próbálkozzunk? Vegyél fel melegítőnadrágot a munkába! És valakinek tényleg össze kéne hívnia a nem fotogéneket, hogy együtt tudjunk szomorkodni. Még ha a való életben (remélhetőleg) jobban is nézünk ki, attól még viccesek és kedvesek vagyunk!
Rebecca Harrington író, New Yorkban él. Nézd meg legújabb könyvét, a Sociable-t, amely egy fergeteges pillantást vet az emberek furcsa dolgaira a közösségi médiában.
A fotó: Gary Null/NBC/NBCU Photo Bank via Getty Images.