“Én vagyok az egyetlen normális ember a diszfunkcionális családomban, miért nekem kéne segítséget kérnem? Ők azok, akiknek terápiára van szükségük!”
Szó szerint a leggyakoribb dolog, amit a kliensektől hallok.
A család fekete báránya a kitaszított, másnak látják, leírják. Legjobb esetben játékosan ugratják, legrosszabb esetben elutasítják. Minél inkább nevetségessé teszik őket, annál kevésbé hajlandóak megnyílni és megosztani dolgokat magukról. Minél kevesebbet osztanak meg, annál inkább kitaszítottá válnak.
Miért történik ez?
A gyermekkori érzelmi elhanyagolás (szándékos vagy véletlen) okozhatja, hogy az emberek már fiatal koruktól kezdve bezárkóznak. Azok a gyerekek, akik azt az üzenetet kapják, hogy az igényeik nem fontosak, gyakran olyan felnőttekké válnak, akik megpróbálnak mindent “maguk csinálni”.
Gondolj arra, hogyan reagáltak a gondozóid, ha kifejeztél egy igényt. Mi volt a válasz, ha szomorúságot, félelmet, lelkesedést, izgatottságot, büszkeséget, csalódottságot vagy haragot fejeztél ki?
Milyen valószínű, hogy most, felnőttként kifejeznéd ezeket az érzéseket? Megtanultál sebezhetőnek lenni? Vagy falakat emelsz, hogy megvédd magad? Szégyenlős vagy, ha büszkeséget kell mutatnod magad iránt?
Nincs semmi baj azzal, ha független akarsz lenni – de ha úgy érzed, hogy nincs más választásod, az depresszió vagy szorongás érzéseit okozhatja.
Te vagy a családod fekete báránya?
Az egész kicsiben kezdődik. Látszólag jelentéktelen dolgokat titkolsz el magadról.
A családodnak nem kell hallania (még kevésbé találkoznia) az új emberről, akivel randizol. Ráadásul történetesen egy másik kultúrából származik. Határozottan nem hozod el őket a vasárnapi vacsorára.
Nem említetted, hogy nem jársz többé templomba/mosdóba/egyházba. Hatalmas ügyet csinálnának belőle, még akkor is, ha már évek óta visszafogottan. *Nem, eddig nem lett vége a világnak, mert imádkozás helyett villásreggelizni járok.*
Nem kell tudniuk, hogy más munkát keresel, és talán nem akarsz ugyanabban az iparágban maradni. Te csak keresgélsz! Amúgy sincs még mit mondani.
“Úgysem értenék meg.”
“Hallom, ahogy beszélnek róla , kizárt, hogy tisztázzam magam.”
“Nincs szükségem rájuk, megvan a saját támogató hálózatom.”
“Hidd el, ha látnád, hogy milyenek a családi összejöveteleken, megértenéd.”
Mire észbe kapnál, már a valódi éned nagy részét rejtegeted azok elől, akikről egykor azt hitted, hogy a legjobban ismernek.
És most mi lesz?
A felnőtté válásunk során tulajdonképpen újra kellene tudnunk tárgyalni a családdal való kapcsolatainkat. (Ez nem vonatkozik arra az esetre, ha bántalmazó vagy veszélyes tényezőkről van szó. Nem vagyunk kötelesek tárgyalni olyan emberekkel, akik ártottak nekünk). Nagyon kevés olyan embert ismerek, aki képes volt erre sikeresen.
Ami ehelyett általában történik, az két dolog egyike:
-
Az emberek behálózva és egyfajta társfüggőségben maradnak a családjukkal, még akkor is, ha továbbra is kitaszítottként kezelik őket. Más szóval, továbbra is elfogadják a szart tőlük, és várják, hogy jobban bánjanak velük. Vagy,
-
Egyre inkább elzárkóznak a családjuktól, olyannyira, hogy elkezdenek rettegni az ünnepektől és a családi összejövetelektől. Vészhelyzetben talán számíthatnak rájuk, de ennyi.
Ezek egyike sem hangzik jól! De ne aggódj – kiegyensúlyozhatod a dolgokat, ha a következőkkel próbálkozol:
Bízz a választott családodra
Valószínűleg azért kapcsolódsz ezekhez az emberekhez, mert pontosan tudják, hogyan érzel, és valószínűleg már átmentek valami hasonlót. Együtt érezni valakivel, aki megérti, hihetetlenül megerősítő lehet. Ami fontos, amikor a családod úgy kezel, mintha te lennél a csodabogár. (Továbbá, miért téged gyakorlatilag kitagadnak azért, mert nem lettél orvos, de az unokatestvéred aranygyerek, mert hétfőtől péntekig vállalati vezető, pedig hétvégén szemétláda?)
Hozzunk néhány alapszabályt
Nem minden rossz! Tudtok találni néhány biztonságos témát, amiről együtt beszélgethettek? Döntsétek el, milyen eseményeken érdemes részt venni (például ha a nem szemét unokatestvéreid ott lesznek, az jó móka lesz). Képzeld: nem kell végig ott maradnod. Ti dönthetitek el, hogy mennyi időt töltötök együtt, milyen viselkedésformák jelentenek problémát, és mikor álltok készen a távozásra.
Hagyd, hogy meglepjenek az emberek
Ha belefáradtál abba, hogy ugyanaz a dinamika játszódik le, jó eséllyel a családod is így érez. Próbálj meg beszélni a tapasztalataidról, és lehet, hogy meglepődsz. Bármikor hangot adhatsz az aggodalmaidnak határozott, kedves módon, és meglátod, hogy a családod befogadó lesz-e. Ahogyan te is elvárod tőlük, hogy egy bizonyos módon viselkedjenek, valószínűleg ők is azt várják el tőled, hogy ugyanaz a személy legyél, aki 5, 10 vagy 20 évvel ezelőtt voltál. Ha megragadod a lehetőséget, és megmutatod, mennyit fejlődtél, az lehetőséget teremt számukra, hogy feljebb lépjenek. (Oké, lehet, hogy az első néhány alkalommal visszafelé sül el, de adj neki egy kis időt! Ha te képes vagy új készségeket tanulni, ők is képesek lesznek rá).
Légy önmagad
Minél hitelesebb, büszkébb és nyíltabb önmagad tudsz lenni, annál kisebb hatással lesz rád mások véleménye. A dinamika része, hogy előre látod, mit fog mondani a családod. Hagyd, hogy azt mondjanak, amit akarnak, te legalább azzal vagy elfoglalva, hogy a legjobb életedet éld. Ha már itt tartunk…
Hallgass a szurkolókra
Mindannyian tudunk mondani 2-3 ellenzőt, akik elítélnek minket egy bizonyos döntés vagy viselkedés miatt. Ne sorold fel ezeket a neveket! Ehelyett sorolj fel sokkal több embert, akik bátorítanak, támogatnak, és talán még csatlakoznak is hozzád. Ha egy gyűlölködő pletykál az erdőben, de nincs ott senki, aki meghallgatná, számítanak egyáltalán?”
Igen, a fekete báránynak lenni elszigetelő lehet. De ezek a tapasztalatok vezetik végül az embereket arra, hogy megalkuvás nélkül önmaguk legyenek.