Ez NEM arra irányul, hogy meggondolja magát. Nem, ez nem valami lelkesítő lelkesítő beszéd lesz, hogy visszaszerezd a játékba és szerződj a következő évre. Nem fogsz közhelyeket hallani az “öngondoskodásról”, a “kiégés elkerüléséről” vagy a “gyerekekért teszem.”
Ez azoknak a tanároknak szól, akik már döntöttek. Azoknak a tanároknak, akik már eldöntötték, hogy a tanítás fenntarthatatlan karrier, lehetetlen elvárásokkal, nevetséges követelményekkel és túl sok áldozattal. Akik készen állnak arra, hogy a hálátlan munkát és az alacsony fizetést elcseréljék egy esélyre, hogy visszanyerjék józan eszüket és önbecsülésüket.
Talán ön is azok közé a tanárok közé tartozik, akik még mindig bizonytalanok – azok közé, akik kacérkodnak a gondolattal, hogy megszabaduljanak a szülői értekezletektől, az IEP-értekezletektől és az éjféli esszék osztályozásától. Ez talán segíthet, talán nem segít a döntésben. Lehetetlen döntést hozni, tényleg az, de amikor eljön az idő, tudni fogjátok.
Nem tudom, mi az oka annak, hogy el akarjátok hagyni a tanítást, de higgyétek el, megértem. Több ok van a kilépésre, mint a maradásra.
Ha maradtam volna a tanításban, biztosan tudom, hogy szó szerint belehaltam volna.
Elmentem. Igen, én is azok közé a statisztikák közé tartozom, amiket a “tanári válságról” olvashatsz, és arról, hogy “tömegesen hagyjuk el a szakmát”. Én nem akartam elmenni – szerettem tanítani, és jó voltam benne. Életeket változtattam meg a rövid hét év alatt, amíg angol nyelvet tanítottam. “Magasan képzett” voltam, tanári mesterdiplomámmal rendelkeztem, és minden oktatással kapcsolatos dolognak éltem és lélegeztem. Hihetetlenül erős kapcsolatot építettem ki a diákjaimmal, és az innováció híve voltam az osztályteremben.
De a perfekcionizmusom (ami, úgy tűnik, elég gyakori a tanároknál) annyira lerontotta a mentális egészségemet, hogy az amerikai állami iskolarendszerben való osztálytermi tanítás már nem volt számomra életképes karrierlehetőség. Ha a tanításban maradtam volna, biztosan tudom, hogy szó szerint belehaltam volna. Végül rájöttem, hogy áldozatot hoztam valamiért, ami soha nem térül meg másban, csak szívfájdalomban és fejfájásban.
Majdnem egy év telt el azóta, hogy bezártam az ajtót az utolsó tantermembe. Egy év telt el azóta, hogy beírtam egy jegyet az osztálykönyvbe, megforgattam a szemem egy hangos fingáson az osztályban, fogadtam egy szülői telefonhívást, vagy átvettem az irányítást egy tűzriadó gyakorlaton. Egy év telt el azóta, hogy úgy kellett tennem, mintha tudnám, mit csinálok, díszítettem egy hirdetőtáblát, vagy fel kellett kelnem hajnali fél hatkor, hogy olyan ruhákat viseljek, amelyek 33 éves koromnál is jobban öregítettek.
És sokat tanultam az elmúlt évben. Sokat magamról, sokat a társadalmunkról, sokat az álláskeresésről, a munkanélküliségről, a terápiáról, a magányról, az identitásról és a veszteségről. Ezek némelyikét nehéz volt lenyelni, és sok közülük váratlanul ért.
A tanároknak tehát, akik már döntöttek, hadd osszam meg önökkel néhány olyan következményt, amit személyesen tapasztaltam, és amire bárcsak figyelmeztetett volna valaki.