Egy csomó gyakori “irracionális” félelem ésszerűnek tűnik számomra. Repülőgép-szerencsétlenségben meghalni: rémisztő. Mérges kígyók és pókok: Miért ne félnél tőlük? Nyilvános beszéd: Igen, összepisilheted magad száz munkatársad előtt. Mégsem találom a legfurcsább rémületemben – a szerény molylepkében – az igazolás egy magvát sem.
Milyen traumát is szenvedtem el a molyok csápjainál, ma már nem tudom, de amióta az eszemet tudom, a szárnyas rovarok kísértettek. Ahol mások talán éjszakai pillangókat látnak, ott én alattomos szellemeket látok. Első regényemben, az Ivylandben a molylepkejárványt a végzet nyugtalanító és hátborzongató előjelévé tettem. Még mindig emlékszem egy több mint egy évtizeddel ezelőtti éjszakára, amikor, miután észrevettem, hogy egy moly bejutott a szobámba, elhatároztam, hogy békén hagyom, és aludni megyek – csakhogy egy órával később felriadtam, amikor az arcomra szállt. Még egy órát töltöttem azzal, hogy minden lámpát bekapcsolva vadásztam a röpködő betolakodóra, és végül egy cipővel péppé zúztam. Nem lehetett béke köztem és közte.
Miatt, hogy irracionális félelmem van az orvosoktól, ezt a lepkeproblémát nem vizsgálta meg egy terapeuta vagy bárki más, aki alkalmas arra, hogy elmagyarázza, mi a fasz bajom van. Egyszerűen arra törekszem, hogy elkerüljem a molyokat és a lehető legjobban éljem az életemet. De tavaly nyáron egy barátom, aki tényleg szereti a molyokat, és egzotikus fajokat tenyészt belőlük – egy olyan hobbi, aminek a gondolatától is megborzongtam -, megosztott egy mement, amiről kiderült, hogy egy molyokkal foglalkozó Facebook-oldal. A címe, elég találóan, “I Fucking Love Moths”. Saját magam legnagyobb meglepetésére csiklandozott a poszt, és ami még meglepőbb, csatlakoztam a csoporthoz.
Amint végigpörgettem az oldalt, a molyokkal szembeni ellenérzésem meglehetősen hirtelen kezdett elhalványulni – bár a mémek közül sokan a molyok alapvető hátborzongatóságával kereskedtek.
Ez sem volt minden mém: Az emberek megosztották az általuk észlelt egyedi lepkékről készült fotókat, gyönyörű lepkés művészeti alkotásokat és tetoválásokat, videókat vagy GIF-eket lepkékről akcióban. Minél többet néztem az oldalt, annál inkább az expozíciós terápia internetes változatának kezdett tűnni, ahol a páciensnek megengedik, hogy kontrollált körülmények között megtapasztalja a szorongás forrását, ahelyett, hogy örökre megpróbálna kitérni előle. A lepkékről alkotott undorító, invazív vagy valahogy gonosz benyomásomat felváltotta az igazság: ártalmatlanok, sőt, valahogy még aranyosak is.
A lepkékről alkotott módosított véleményemet azonban próbára tette a lepkékről szóló mémek megmagyarázhatatlan kitörése máshol az interneten. A Facebook-oldal posztjaival ellentétben a mainstream molymémek kizárólag a molyok mesterséges fényhez való vonzódásával foglalkoznak (a lámpa jelenléte öngyilkos repülési pályára tévesztheti őket, mivel általában a Hold állása alapján tájékozódnak), és főszereplőjük egyetlen, eredetileg a Redditen megjelent baljós molylepke. Bátran állíthatom, hogy egy ilyen lepke látványától a saját ablakomban addig sikítanék, amíg le nem esne az arcom. De amíg én továbbra is visszahőköltem a kép láttán, addig a végtelenül remixelt hülye vicc örömet okozott nekem.
KÉRLEK, hogy MOST VÉGZÜNK EZEL A MEME-vel! I CANLY TAKE THIS MUCH#MOTH #mothmemes #mothmeme #lamp #endme #ibegyou pic.twitter.com/N1l2mNRK00
– Old Man Jenkins 🌍 (@JenkinsVEVO) szeptember 27, 2018
View this post on Instagramsffasghshrbntntt
Amire a molymémek kifutottak, legalábbis ami az internet egészét illeti, már alig tudtam felidézni azt a rettegést, amit egykor egy ilyen lénnyel való találkozástól éreztem. A molyok most édesek, szelídek voltak, és egy lehetetlen szeretet hajtotta őket a saját pusztulásukba. Viselkedésük látszólagos ostobasága valójában a tisztaság fokmérője volt.”
Szóval köszönöm, aki segített a molymémek vírusszerűvé válásában, hogy megmutattad, milyen ostoba voltam ennyi éven át. Éppen tegnap este valami rovar – nem moly, de biztosan molyszerű – bejutott a lakásomba, és megtelepedett egy lámpaernyő belsejében. Nem próbáltam kirázni
és megölni, mert tudtam, hogy a lény csak eltévedt, és nem akart nekem ártani. Végül lekapcsoltam a villanyt, és lefeküdtem aludni, remélve, hogy az izzótól távol találja meg a szabadságát.
Majd meglátjuk, gondolom, hogyan kezelek a jövőben egy nagyobb, szőrösebb vagy pánikba esett molylepkét – és hogy a mémeknek van-e valódi rehabilitációs erejük. De egyelőre: Team Moth.
Miles Klee
Miles Klee a MEL rezidens tankpólós mocsok, szarkeverő és mémszakértője. Az “Ivyland” című regény és a “True False” című novelláskötet szerzője.