A 20. század folyamán számos mozgalom, médium és stílus alkotói kezdték felfedezni a kollázsművészet gyakorlatát. A művészet leleményes és innovatív megközelítése az egyedi esztétika és az egyedi, összerakott folyamat miatt vonzotta a művészeket.
A modernista korszakban kezdődő és a kortárs művészeti világban folytatódó kollázsművészeti forma számos változáson ment keresztül, ahogy egyre több művész döntött úgy, hogy felfedezi azt. Itt áttekintjük a mesterség korszakalkotó történetét és folyamatosan változó fejlődését, különös figyelmet fordítva az azt alakító mozgalmakra és művészekre.
Mi a kollázsművészet?
A kubista művészek, Braque és Picasso által fémjelzett “kollázs” kifejezés a francia coller, azaz “ragasztani” szóból származik. Maga a mozgalom ennek a művészpárosnak a hatására alakult ki, akik 1910 körül kezdtek különböző médiumokkal dolgozni, hogy avantgárd asszamblázsokat hozzanak létre.
A kollázsok számos anyagból készülhetnek, bár a legtöbbjük papírból vagy fából készül, és gyakran tartalmaznak vágott és ragasztott fényképeket, festett formákat vagy akár háromdimenziós tárgyakat. Ahogy a 20. század folyamán egyre több modern művész kezdte felfedezni ezt a gyakorlatot, ezek a médiumok egyre változatosabbá és egyre kísérletezőbbé váltak.
Társult mozgalmak
Kubizmus
Míg a kubizmust leggyakrabban a festészethez kapcsolják, alapító alakjai, Georges Braque és Pablo Picasso is ebben a stílusban készítettek kollázsokat. A töredezett formák és a dekonstruált témák által meghatározott kubizmus tökéletesen párosult a kollázs megközelítéssel, mivel lehetővé tette a művészek számára, hogy szó szerint összeállítsanak egy képet különböző összetevőkből. .
A festészettől eltérően a kollázsok nem kockáztatták, hogy laposnak tűnjenek. Ez a tény a nagyra becsült műkritikus, Clement Greenberg szerint vonzó volt az olyan művészek számára, mint Picasso és Braque, akik munkájukban a dimenzionalitás megidézésére összpontosítottak. “A laposság nemcsak betört a kubista képbe, hanem azzal fenyegetett, hogy elárasztja azt” – magyarázta Greenberg az Art and Culture egyik 1958-as számában.
A festett kivágások mellett az újságpapírt és a mintás papírt is gyakran alkalmazták a kubisták, amint az Picasso Vieux Marc palackja, Üveg, gitár és újság, valamint Braque Hegedű és pipa című művén látható.
Picasso, “Vieux Marc palackja, üveg, gitár és újság” (1913)
Georges Braque, “Hegedű és pipa” (1913)
Dada
A dadaista művészek Picasso és Braque élvonalbeli munkáin felbuzdulva az 1920-as években a kollázzsal is kísérletezni kezdtek. A kubistáktól eltérően, akik a csendélet-összeállításokat részesítették előnyben, a dadaisták olyan kollázsokat készítettek, amelyek az ikonográfia széles skáláját foglalták magukba, az újraértelmezett portréktól a fantáziában gyökerező figurákig.
A dadaisták kreatívan több anyagot is beépítettek kollázsaikba, mint kubista társaik. A mozgalom tagjai különösen híresek a látszólag értéktelen vagy gyakran figyelmen kívül hagyott tárgyak, például jegyek, újságkivágások, cukorkacsomagolások, sőt, háromdimenziós csecsebecsék innovatív felhasználásáról. Azzal, hogy a dadaisták efemer dolgokat csiszolt darabokká alakítottak át, megkérdőjelezték a művészet hagyományos felfogását.
Francis Picabia, “Tableau Rastadada” (1920)
Kurt Schwitters, Merz Picture 46 A. The Skittle Picture (1921)
Hannah Höch, ‘Flight’ (1931)
Surrealizmus
A dada nyomán a szürrealisták átvették és adaptálták ezt a vágás-illesztés technikát. Hasonlóan a festészet “automatikus” megközelítéséhez, ezek a művészek a tudatalattira támaszkodtak, hogy fényképekből, illusztrációkból, színes papírból és festékből készített egyedi összeállításokat hozzanak létre.
A kubisták csendéletre való összpontosítását elhagyva, átvették és kibővítették a dadaisták furcsa témák felé való elmozdulását, hogy álmot idéző darabokat hozzanak létre. Ez a fókusz kivételesen nyilvánvaló Joseph Cornell és André Breton munkáiban, akik mindketten ezt a módszert alkalmazták, hogy összefüggő, mégis teljesen kitalált jeleneteket idézzenek meg.
Joseph Cornell, “Cím nélkül (Mennyei fantázia Tamara Toumanovával)” (1940)
André Breton, “Tojás a templomban vagy A kígyó” (Ismeretlen dátum)