Leon J. Suprenant, Jr.
Leon J. Suprenant a My Catholic Faith Delivered munkatársa, számos könyv szerzője és közreműködője, többek között a Catholic for a Reason sorozatnak.
Fotó hitel: Erica Viana
Azt magától értetődőnek kellene lennie, hogy Krisztus a keresztény élet középpontja. Hiszen senki másban nincs üdvösség (ApCsel 4:12), és az evangélium középpontjában az a tisztán hallható felhívás áll, hogy kövessük Jézust, legyünk az ő tanítványai (Lukács 9:23).
Mi, akik hallottuk és elfogadtuk Urunk hívását, hogy kövessük Őt, meghívást kapunk a Vele való bensőséges, személyes kapcsolatra. Sajnos néhány katolikust elriaszthat ez a “személyes kapcsolat” terminológia. Pedig a kereszténység nem pusztán erkölcsi kódex, etnikai klub vagy kulturális jelenség; sokkal inkább a középpontjában Jézus Krisztusnak, Isten Fiának, mint személyes Urunknak és Megváltónknak az elfogadása áll.
Az Urunkkal való ilyen kapcsolat szükségszerűen magával vonja az egyházi, családi kapcsolatok hálózatát. Azok közülünk, akik nagycsaládból származnak (én vagyok a legfiatalabb tizennégy gyermek közül), első kézből tudják, hogy a családok olyannyira el tudnak gombásodni, hogy alig tudjuk számon tartani az összes rokonunkat. Mégis, azért vannak egyáltalán ilyen kapcsolataink, mert ugyanabba a családba születtünk, mert közös apánk van. Hasonlóképpen, a Jézus Krisztussal való kapcsolatunk is olyan, hogy Ő felhatalmaz minket arra, hogy Isten gyermekei legyünk – az Ő testvérei az örökbefogadás által (Róm 8:14-15).
Tehát olyan kapcsolatunk van Urunkkal, amely egyszerre személyes és családi. Azt is tudjuk, hogy ennek a kapcsolatnak központi szerepet kell játszania az életünkben. Ha egy férj figyelmen kívül hagyja a házastársát, a házassága szenvedni fog. Ha valaki soha nem kommunikál a legjobb barátjával, akkor megszűnnek a legjobb barátok lenni. Hasonlóképpen a mi Urunk is elvárja, hogy teljes mértékben elkötelezzük magunkat a Vele való kapcsolat mellett. Ezért a Szentírásban keményen elítéli a közömbösséget vagy a langyosságot: “Ismerem cselekedeteidet: sem hideg, sem forró nem vagy. Bárcsak hidegek vagy forrók lennétek! Mivel tehát langyosak vagytok, és se nem hidegek, se nem forrók, kiköplek titeket a számból” (Jel 3,15-16).
De hogyan éljük meg a Jézus Krisztussal való személyes kapcsolatunkat? Elérjük Őt, tudva, hogy Ő sokféleképpen jelen van számunkra. Bármikor segítségül hívhatjuk Őt imádságban. Jelen van az Igében, amely “élő és tevékeny” (Zsid 4:12). Jelen van ott, ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az Ő nevében (Mt 18,20). Jelen van apostolai és utódaik – nevezetesen a pápa és a püspökök – személyében, hogy akik hallják őket, azok Krisztust hallják (Lk 10,16). Jelen van a köztünk élő szegényekben és elfelejtettekben (Mt 25,34-40). Mindezek és más módjai a Krisztussal való találkozásnak és a Vele való személyes kapcsolatunk táplálásának legitimek és rendkívül fontosak. De ezeken túl a legteljesebben, legbensőségesebben – testben, vérben, lélekben és istenségben – az Eucharisztiában találkozunk Krisztussal. Azt mondjuk, hogy Ő az Eucharisztiában van a legkülönlegesebben jelen, mert ez a jelenlét nemcsak lelki, hanem kézzelfogható és testi (CCC 1374). Jézus az “élet”, és amikor testileg vesszük Urunkat, az “élő kenyeret” az Eucharisztiában, valóban részesülünk és merítünk ebből a természetfeletti életforrásból (Jn 6,51).
A Katekizmus az Eucharisztiát a keresztény élet “forrásának és csúcsának” nevezi, ami a II. vatikáni zsinat tanításának szintézise. Ez segít élesebb megvilágításba helyezni ezt a kérdést. Az Eucharisztia a keresztény élet csúcspontja. A “csúcs” pedig felfelé irányuló irányultságot feltételez. Ahhoz, hogy a “csúcsot” a legteljesebben értékelni tudjuk, életünket az Eucharisztia köré kell rendeznünk, hogy biztosítsuk, hogy megfelelően felkészültek vagyunk a szentség méltó vételére. Bár a heti szentmise a “minimum”, az Egyház melegen bátorítja a gyakoribb részvételt, akárcsak a szentmisén kívüli eucharisztikus szentségimádást.
Az Eucharisztia a keresztény élet forrása is. Ahogy maga Jézus mondja: “Rajtam kívül semmit sem tehetsz” (Jn 15,5). Semmit sem. Nada. Zilch. Minden pillanatban egy élő ág a szőlőtőből meríti a tápanyagot és magát az életet. Hasonlóképpen, az Eucharisztián keresztül Jézus folyamatosan közli velünk kegyelmét, amely nem más, mint a tápanyag, amelyre szükségünk van ahhoz, hogy megmaradjunk a mindennapi keresztény tanítványságunkban (János 15:1-6).
Még ha fel is ismerjük az Urunkkal való személyes kapcsolat és e kapcsolat ápolásának szükségességét, folyamatosan vissza kell térnünk ehhez a ponthoz: Isten az, aki a kapcsolatot kezdeményezi. Isten szeretett minket először, és a mi hivatásunk az, hogy válaszoljunk erre a szeretetre (vö. 1Jn 4,10). És nemcsak Isten kezdeményezi a kapcsolatot, hanem még keres is minket, egészen odáig, hogy a megtestesülésben hozzánk hasonlóvá lett. János Pál pápa gyönyörűen fejezte ki ezt a felismerést a 2000-es jubileumi évre való felkészülésről szóló apostoli levelében:
A kereszténység kiindulópontja az Ige megtestesülésében van. Itt nem egyszerűen arról van szó, hogy az ember keresi Istent, hanem arról, hogy Isten személyesen jön el, hogy önmagáról beszéljen az emberhez, és megmutassa neki az utat, amelyen eljuthat hozzá. . . . Jézus Krisztusban Isten nemcsak beszél az emberhez, hanem meg is keresi őt. Isten Fiának megtestesülése tanúsítja, hogy Isten megkeresi az embert. . . . Ez a keresés Isten szívében kezdődik, és az Ige megtestesülésében csúcsosodik ki. Ha Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtett embert keresi, akkor ezt azért teszi, mert az Igében örökké szereti őt, és Krisztusban örökbefogadott fia méltóságára akarja emelni.
Ez a félelmetes igazság segít abban, hogy az Eucharisztiát új megvilágításban lássuk. Mielőtt szeretett gyermekeiként belépnénk Isten világába, előbb Ő lép be a miénkbe. Mivel Isten elsősorban az Eucharisztián keresztül marad a mi világunkban, ezért az Eucharisztiának fontos támpontokat kell adnia számunkra, hogy miért vette fel Krisztus egyáltalán az emberi természetet (CCC 456-60). Az Eucharisztia nem annyira Isten “megközelíthetetlen transzcendenciájára”, mint inkább az “isteni leereszkedésre” mutat rá.