Boszorkányperek a kora újkori Európában és Új-Angliában című videókiállításunk a 2008. augusztus 14. és szeptember 20. között megrendezett Híres perek és örökségük című kiállításunk anyagából készült. A videó az oldal alján, az eredeti kiállítás szövege és képei alatt érhető el.
A boszorkányperek jogi alapja
A történészek számos kulcsfontosságú jogi fejleményt azonosítottak, amelyek a kora újkori Európában a boszorkányok körüli pánikhoz és az azt követő boszorkányperekhez vezettek. Az egyik a XXII. János pápa (1316-1334) által megfogalmazott “eretnek tény” eszméje volt, amely lehetővé tette, hogy az eretnekséget tettnek, és ne csak szellemi bűncselekménynek tekintsék. A másik lépés a boszorkányság és az eretnekség közötti kapcsolat megteremtése volt, amely kapcsolat a 15. század vége előtt nem létezett, és amely az “ördögi boszorkányság” új elméletének köszönhetően alakult ki, amely szerint a gonosztevés gyakorlása (például vallási tárgyak használata a szomszéd megátkozására) valójában az ördöggel kötött aktív paktumot jelent, és ezért eretnek cselekedet, nem pedig csak egy félrevezetett vidéki nép által végzett rituálé. A boszorkányságnak ezt a felfogását a Malleus Maleficarumhoz hasonló kézikönyvek terjesztették el egész Európában.
Ugolini, Zanchino. Tractatus nouus aureus et solemnis de haereticis… Venetijs: Ad Candentis Salamandrae Insigne, 1571.
Malleus Maleficarum
A német boszorkánymánia csúcspontját a Malleus Maleficarum (“Boszorkányok kalapácsa”) kiadása jelentette, amely a boszorkányvadászok és inkvizítorok kézikönyvévé vált. A Heinricus Institoris és Jacobus Sprenge dominikánusok által 1486-ban írt és Németországban először 1487-ben kiadott Malleus fő célja az volt, hogy szisztematikusan cáfolja azokat az érveket, amelyek szerint a boszorkányság nem létezik, cáfolja azokat, akik szkeptikusan nyilatkoztak annak valóságáról, bizonyítsa, hogy a boszorkányok gyakrabban nők, mint férfiak, és oktassa a bírákat azokra az eljárásokra, amelyekkel felderíthetik és elítélhetik őket. A Malleus szövegének fő része három részre oszlik; az első rész a boszorkányság elméleti valóságát mutatja be; a második rész két különálló részre, vagyis “kérdésekre” oszlik, amelyek a boszorkányság gyakorlatát és gyógymódjait részletezik; a harmadik rész a boszorkányok elleni büntetőeljárás során alkalmazandó jogi eljárást írja le. A Malleus-t a kora újkorban 26 alkalommal adták ki újra, és évszázadokon át a boszorkányságról szóló standard szöveg maradt.
Malleus maleficarum. Francofurti: Sumptibus Nicolai Bassaei, 1588
Jogi és földrajzi eltérések az európai boszorkányperekben
A kora újkori Európa jogrendszereinek fejlődésében mutatkozó különbségek nagyban befolyásolták a boszorkányperek menetét a különböző országokban. A viszonylag kevés boszorkányper Spanyolországban, Olaszországban és Franciaországban például annak tulajdonítható, hogy sem a spanyol, sem a római inkvizíció nem hitt abban, hogy a boszorkányság bizonyítható. Angliában szintén viszonylag kevés büntetőeljárás indult az esküdtszéki rendszerben rejlő fékek és ellensúlyok miatt. Csak olyan helyeken, mint Skócia, az alpesi területek és a délnémet egyházi fejedelemségek, terjedtek el a boszorkánypánik és a tényleges büntetőeljárások. Ezekben a kis, gyenge államokból álló régiókban a világi bíróságok aktívan és sikeresen üldözték az eretnekséggel kapcsolatos ügyeket. A német államokban a boszorkányok aktív elítélésének másik fontos oka az volt, hogy a Szent Római Birodalom 1530-ban elfogadta a Constitutio Criminalis Carolinát, amely nemcsak a bíró kezdeményezésére indított büntetőeljárást, így a megvádolt boszorkányokat egy olyan bírónak szolgáltatta ki, aki egyszerre volt bíró, nyomozó, ügyész és védőügyvéd, hanem a vádlott titkos kihallgatását is előírta, megtagadta tőle az ügyvédet, kínzást írt elő a vallomás kicsikarása érdekében, és előírta, hogy a boszorkányokat égetés általi halállal kell büntetni.
Cotta, John, 1575(?)-1650(?). A boszorkányság pere… London: Holburne-Birdge, 1616
Hutchinson, Francis, 1660-1739. Egy történelmi esszé a boszorkányságról… London: D. Midwinter… 1718
Boszorkányüldözés a kora újkori Európában
A boszorkányüldözési őrület csúcspontja a kora újkori Európában két hullámban következett be: Az első hullám a 15. században és a 16. század elején, a második hullám a 17. században. A boszorkányüldözések a kora újkori Európa egész területén jelentkeztek, de a boszorkányüldözés legjelentősebb területének Délnyugat-Németországot tekintik, ahol a boszorkányperek legnagyobb koncentrációja 1561 és 1670 között zajlott.
Molitor, Ulrich. Hexen Meysterey…Strasbourg(?): J. Cammerlander(?), 1545
Salemi boszorkányperek: Kezdetek
Az 1692-1693-as salemi boszorkányperek a boszorkányhisztéria rövid kitörése volt az Újvilágban egy olyan időszakban, amikor ez a gyakorlat Európában már hanyatlóban volt. 1692 februárjában egy kislány megbetegedett, és ezzel egy időben játszótársai is szokatlan viselkedést tanúsítottak. Amikor egy helyi orvos nem tudta meggyógyítani a lányokat, természetfeletti okot feltételeztek, és felmerült a boszorkányság gyanúja. Hamarosan három városi nőt vádoltak meg boszorkánysággal: Titubát, egy rabszolgát, Sarah Goodot, egy szegény koldust és társadalmi selejtet, valamint Sarah Osborne-t, egy veszekedős nőt, aki ritkán járt templomba. Bár az ügy talán itt véget is érhetett volna azzal, hogy a három népszerűtlen nő bűnbakként szolgált, a tárgyalás során Tituba – valószínűleg azért, hogy elkerülje az igazságtalan vádemelést – azt állította, hogy boszorkány, és hogy ő és a többi vádlott nő póznákon repült a levegőben. Mivel a szkeptikusok elhallgattak, a boszorkányüldözés komolyan megkezdődött.
Boszorkánybíróság
Hamarosan elszaporodtak a boszorkánysággal kapcsolatos vádak, és a börtönök megteltek gyanúsítottakkal, akik boszorkányságot vallottak, mert ebben látták az akasztás elkerülésének eszközét. A tartományi kormányzó létrehozta az “oyer and terminer” bíróságot, amely lehetővé tette a bírák számára, hogy meghallgassák a “spektrális bizonyítékokat” (az áldozatok vallomása arról, hogy a vádlott boszorkány szelleme meglátogatta őket), és jogi képzettséggel nem rendelkező lelkészeknek adott felhatalmazást a bírák irányítására. A ma már tiltott bizonyítékokat – hallomás, pletyka, megalapozatlan állítások – rendszeresen elfogadták, miközben a vádlottaknak nem volt joguk ügyvédhez vagy fellebbezéshez. 1692 hátralévő részében a félelem légkörében csak úgy röpködtek a vádak, sokakat elítéltek, és többeket halálra ítéltek.
A salemi boszorkányperek hanyatlása és lezárása
1692 őszére a boszorkányüldözési hisztéria kezdett alábbhagyni, mivel egyre többen kezdtek kételkedni abban, hogy ennyi ember bűnös lehet boszorkányságban. Az emberek sürgették a bíróságokat, hogy ne fogadjanak el kísérteties bizonyítékokat, és helyette a világos és meggyőző tanúvallomásokra támaszkodjanak. Miután a kísérteties bizonyítékokat többé nem fogadták el, rengeteg felmentő ítélet született, és a három eredetileg elítélt nőnek megkegyelmeztek. 1693 májusában a többi megvádolt és elítélt boszorkányt kiengedték a börtönből. A salemi boszorkányhisztéria során a 150 letartóztatott és 26 elítélt személy közül 14 nőt és 5 férfit végeztek ki. A salemi boszorkányperek alig több mint egy évig tartottak, és nagyon kevés gyakorlati hatással voltak a gyarmatokra. A perek és a kivégzések azonban élénk utóéletet éltek az amerikai tudatban, rengeteg tudományos művet és rengeteg kulturális műtárgyat, köztük festményeket, regényeket, színdarabokat és filmeket eredményeztek.