BIBLIOGRÁFIA
Az önreprezentáció az a folyamat, amelynek során az egyének önmagukat a társadalmi világ számára reprezentálják. Ez a folyamat tudatos és nem tudatos (automatikus) szinten egyaránt zajlik, és általában a másoknak való megfelelés és/vagy az én szükségleteinek kielégítése iránti vágy motiválja. Az önprezentáció eszközként használható a mások által önmagunkról alkotott benyomások kezelésére. Stratégiai vagy taktikai önprezentáció (benyomáskezelés) akkor történik, amikor az egyén arra törekszik, hogy egy kívánt képet hozzon létre, vagy egy kívánt választ hívjon elő másokból.
Az önprezentáció fogalma a szimbolikus interakcionista (SI) hagyományból alakult ki. Az SI-hagyomány egyedülállóan szociológiai hozzájárulás a szociálpszichológia területéhez, amely azokra a folyamatokra figyel, amelyek révén az egyének létrehozzák és tárgyalják a szociális világot. Az SI azt javasolja, hogy az egyének interakciókon és a közös jelentések (szimbolizmus) kialakításán keresztül navigálnak a társadalmi világban. Erving Goffman munkái, különösen Az én bemutatása a mindennapi életben (1959), az SI hagyományát példázzák, és alapvető hozzájárulások a benyomáskezelés és az önprezentáció tanulmányozásához.
Goffman egy dramaturgiai metaforát használ, amelyben a társadalmi interakció elemeit a színpadra helyezi. Mikroszociológiai szinten dolgozva Goffman arra a folyamatra összpontosított, amelynek során a színészek szerepeket konstruálnak, és azokat a közönség előtt megjelenítik. A társas színész azon dolgozik, hogy olyan homlokzatot hozzon létre, amely egyszerre hihető és kivívja mások jóváhagyását. Goffman munkája a benyomáskezelésről és az önreprezentációról útravalót nyújt az emberi viselkedés, valamint az egyén és a társadalom közötti feszültség megértéséhez.
A Goffman által az önreprezentációval kapcsolatos elképzelések korai megfogalmazását követően olyan kísérleti szociálpszichológusok, mint Edward E. Jones és Barry R. Schlenker kísérleti módszereket dolgoztak ki az önreprezentáció tanulmányozására. Ez a gyümölcsöző munka olyan empirikus adatokat szolgáltatott az önprezentációról, amelyek táplálták az önprezentációról szóló elméleti beszámolók kidolgozását (pl. Schlenker 1975). Jones fontos szövege, az Ingratiation a benyomáskezelés egyik formájaként mutatta be a behízelgést, amellyel a szereplők pozitív reakciókat válthatnak ki másokból (Jones 1964). Az önprezentációs stratégiák egyik taxonómiája a behízelgést, a megfélemlítést, az önpromóciót, a példamutatást és a könyörgést foglalja magában (Jones és Pittman 1982).
Az önprezentáció fontos része a társadalmi életnek, és nagyrészt proszociális módon tárgyalja az egyén a társadalmi interakciókat. Az egyén számára azonban az önprezentáció folyamata feszültségekkel terhes lehet. Ezeket a feszültségeket Goffman úttörő munkájában mutatta be, amely érzékenyen számolt be azokról a belső feszültségekről, amelyek a társadalmi elismerés iránti igény és a hitelesség iránti vágy közötti kompromisszumok során keletkezhetnek. Arlie Russell Hochschild The Managed Heart (1983) című műve az önreprezentációval járó érzelmi munkára összpontosít. Más tudósok (pl. Erickson és Wharton 1997) szintén foglalkoztak az önprezentáció során felmerülő konfliktusokkal. Nem minden egyén próbál vagy hajlandó pontatlan képet mutatni a közönségének. Egyeseknél a társadalmi elismerés igényétől eltérő pszichológiai szükségletek irányítják a viselkedést.
Az önprezentáció összetett: egyszerre egyéni különbségváltozó és a társadalmi helyzetek függvénye. Az önprezentációs stratégiák egyénenként különböznek, de a környezeti tényezők is befolyásolják. Az életkor, a nem és a kultúra szerint megfigyelt önprezentációs különbségek mellett a kutatók megfigyelték az önprezentáció környezeti tényezőkön alapuló különbségeit is. Ez azt jelenti, hogy az egyének a szociális környezetből érkező jelzésekre reagálva megváltoztathatják önprezentációjukat. Az itt használt jelzések mind a környezeti jelzésekre, például a társadalmi kontextusra (azaz, hogy mennyire nyilvános a környezet), mind az interperszonális jelzésekre, például mások észlelt reakcióira vonatkoznak. Az egyének abban is különbözhetnek, hogy milyen mértékben vesznek részt önellenőrzésben. Az önmonitorozás azt jelenti, hogy az egyének milyen mértékben figyelik viselkedésüket és önprezentációjukat a valós vagy vélt interakciós jelzésekre adott válaszként.
Az önprezentáció egyszerre egyéni tapasztalat és társadalmi jelenség, és rávilágít az emberi interakciókban rejlő feszültségekre.
BIBLIOGRÁFIA
Erickson, Rebecca és Amy S. Wharton. 1997. Inautenticitás és depresszió: Az interaktív szolgáltatási munka következményeinek értékelése. Work and Occupations 24: 188-213.
Goffman, Erving. 1959. Az én bemutatása a mindennapi életben. New York: Anchor.
Hochschild, Arlie Russell. 1983. A menedzselt szív: Az emberi érzések kommercializálása. Berkeley: University of California Press.
Jones, Edward E. 1964. Ingratiation: A Social Psychological Analysis. New York: Meredith.
Schlenker, Barry. R. 1975. Self-Presentation: Managing the Impression of Consistency when Reality Interferes with Self-Enhancement. Journal of Personality and Social Psychology 32: 1030-1037.
Alexis T. Franzese