Mégis arra a következtetésre jutottak, hogy sem az azhdarchidák, sem más repülő hüllők nem alkalmasak a pásztázásra, így a hipotézist elvetették. Hiányzott belőlük az ilyen életmódhoz szükséges állkapocs és nyakszerkezet, így az esetleges halászó pteroszauruszoknak vagy le kellett merülniük a zsákmányért, vagy egyszerűen le kellett szedniük a halakat a víz felszínéről.
Az azhdarchidákat a közelmúltban gólyaszerű szárazföldi leselkedőként vetették be, amelyek szárazföldön járva szedtek fel kisebb állatokat. Ez a modell bevált, az állatok szinte mindent lenyeltek, ami belefért a szájukba. Így az azhdarchidák több időt töltöttek a szárazföldön, mint a víz közelében. Egy Quetzalcoatlus méretű állat akár kisebb dinoszauruszok méretű áldozatokat is képes volt felfalni, hatalmas, fogatlan állkapcsával felkapva őket.
A szárazföldi vadászat ellenére a Quetzalcoatlus és rokonai hihetetlenül jó repülők voltak. Mint minden repülő hüllő, ők is négylábú ugrásokkal szálltak fel a földről. Ezt a kilövési stílust hatalmas erő támogatta. A Quetzalcoatlus törzse, bár a testéhez képest kicsi volt, nagyon sűrű és hatalmas izmokkal volt tele. Egyetlen ugrással a levegőbe tudott emelni egy ilyen óriást, és csak néhány csapásra volt szüksége ahhoz, hogy a levegőben tartsa. A felszállás után valószínűleg 16 000 kilométert tudtak megállás nélkül utazni, és csak ritkán kellett csapkodniuk, hogy a levegőben tartsák magukat és irányítsák az útjukat. Rövid szárnyai nem csupán vékony bőrhártyákból álltak, hanem sűrűn tömörített izomrostokból, úgynevezett aktinofibrillumokból. Az összes többi pteroszauruszhoz hasonlóan a Quetzalcoatlus is melegvérű volt, és hihetetlen anyagcserével látta el életmódját.
A Quetzalcoatlus a közepes szintű vadász szerepét töltötte be. Méretét és zsákmányválasztását tekintve félúton volt a korabeli tirannoszauruszok és a kisebb dromaeoszauruszok vagy raptor dinoszauruszok között. E nemzetség két faja létezett Észak-Amerika déli részein, konkrétan a texasi Javelina Formációban.
A nagyobbik, a hatalmas Quetzalcoatlus northropi olyan magas volt, mint egy zsiráf a földön, több mint öt méter magas és 250 kilogrammot nyomott. Ez a maximális súlyhatár egy repülő állat esetében, és csak néhány más azhdarchida közelíti meg a Q.northropi méretét. A kisebbik faj a Quetzalcoatlus sp, egy állat, amely éppen fele akkora, mint az óriás faj. Ez is sokkal jobb fosszilis maradványokból ismert.
Dacára annak, hogy a populáris kultúrában kiemelten szerepel, nagyon kevéssé ismert. A Q. northropi fosszíliái mindig is ritkák voltak. Így közeli rokonai alapján kell rekonstruálni. Ennek a fajnak a koponyája például ismeretlen, ezért a rekonstrukciókhoz a korabeli Q. sp. fejét használják. Ez egy olyan lényt eredményez, amely két faj kombinációja.
Az illusztrációkon látható állat gyakran csak a kisebbik faj kicsinyített változata. A Q. northropi nagyobb mérete azonban azonnal azt eredményezi, hogy ez a népszerűbb állat és a populáris kultúrában a legtöbbet ábrázolt azhdarchida.
Witton, M. P., 2007, Titans of the skies: azhdarchid pterosaurs. Geology Today 23, 33-38.
Witton M. P., Habib M. B., 2010, On the Size and Flight Diversity of Giant Pterosaurs, the Use of Birds as Pterosaur Analogues and Comments on PterosaurFlightlessness. PLoS ONE 5(11): e13982
Witton, M. P. and Habib, M. B., 2010, The volancy, or not, of giant pterosaurs. Acta Geoscientica Sinica, 31 (1): 76-78.
Witton M. P., Naish D., 2008, A Reappraisal of Azhdarchid Pterosaur Functional Morphology and Paleoecology. PLoS ONE 3(5): e2271
