A szárnyaknak a röpképtelen madarakon egyszerűen nincs értelme. Ha a természetes szelekció a környezethez való alkalmazkodásról szól, akkor mi a helyzet azokkal a fizikai jellemzőkkel vagy tulajdonságokkal, amelyek akkor is megmaradnak, ha elvesztették eredeti funkciójukat?
Ezek az úgynevezett csökevényes struktúrák: olyan tulajdonságok, amelyek egykoron szükséges funkcióval rendelkeztek egy szervezet ősei számára, de a mai fajok számára már közel sem olyan fontosak. A röpképtelen madarak szárnyai csak egy példa erre.
A szárnyak nem mindig funkció nélküliek. Egyszerűen csak más funkciójuk lehet, mint amit egy szervezet őseiben betöltöttek. Egyesek például viszonylag jelentéktelen funkciókat láthatnak el olyan struktúrák segítségével, amelyeknek más, összetettebb céljuk lehetett az őseikben. Ilyen például a struccszárny. Anatómiailag összetettek – ahogyan a repülő madarak repülésének lehetővé tételéhez szükségesek. A struccoknál azonban kevésbé összetett feladatokat látnak el, mint például az egyensúly fenntartása futás közben és udvarlás közben.
Az, hogy bizonyos funkciók hasznosak-e vagy sem, vitatott, és az idő múlásával változott a felfogásunk némelyikről. Az emberi vakbélről például, amelyet sokáig a “haszontalan” szerv klasszikus példájának tekintettek, mára kiderült, hogy szerepet játszik az immunrendszerben, segít a kórokozók szabályozásában, valamint az emésztőrendszer mozgásában és a salakanyagok eltávolításában.
Molekuláris szinten is találhatunk maradványokat. A legtöbb állattal ellentétben az ember nem képes aszkorbinsavat (C-vitamin) szintetizálni. Mégis, legközelebbi élő rokonainkhoz hasonlóan mi is megőrizzük az ehhez szükséges gént, egy “pszeudogén” formájában (olyan gén, amely jelen van, de nem képes működni).
Miért nem tűntek el tehát ezek a nem adaptív vagy nem funkcionális tulajdonságok? Egész egyszerűen azért, mert eddig nem sok okuk volt rá. Csak ha ezek a tulajdonságok egy adott környezetben különösen hátrányosnak bizonyulnak (olyannyira, hogy az ezzel a tulajdonsággal rendelkező élőlények nem maradnak életben, és így nem adják tovább a génjeiket), akkor viszonylag gyorsan eltűnnek egy populációból.
A hím emlősök mellbimbói például valószínűleg soha nem rendelkeztek semmilyen funkcióval. Megmaradnak azonban az összes emberi magzat közös genetikai tervrajza miatt – és azért, mert nem különösebben ártalmas, ha ott lógnak. Néhány erszényes állatfajnál a hímeknek és a nőstényeknek is van erszényük, másoknál viszont nincs – feltehetően ez egy kis előnye annak, hogy nem pazarolnak erőforrásokat egy felesleges erszény létrehozására.
A fontos dolog, hogy felismerjük, az evolúció még most is zajlik. Amit látunk, az gyakran egy régi funkció eltűnésének vagy egy új funkció kiéleződésének egy szakasza. Az evolúció az olyan nagy, lassan szaporodó állatoknál, mint az ember, lassan megy végbe, így nagyon hosszú időbe telhet, amíg a nem funkcionális funkciók eltűnnek. Kevesebb az esélye olyan mutációknak, amelyek eltüntetnék ezeket a csökevényes funkciókat, és kevesebb az esélye annak, hogy ezek a mutációk különböző evolúciós mechanizmusokon keresztül elterjedjenek.