A kirakatperek a Szovjetunióban

A Sztálin Szovjetuniójában zajló kirakatpereknek Sztálin számára nagyon konkrét célja volt. A kirakatpereket nem titokban tartották, hanem – ahogy a címük is mutatja – a nyilvánosság előtt, külföldi újságírók meghívásával, és arra szolgáltak, hogy bebizonyítsák a Szovjetunióban az érdeklődőknek, hogy a “vörös terror” ellenére még mindig léteznek “államellenségek”, és hogy az olyan állami vezetők, mint Sztálin, veszélyben vannak. Aligha kétséges, hogy azokat, akiket kirakatper elé állítottak, bűnösnek fogják találni, és ezek Sztálin fő célját szolgálták – megszabadulni mindenkitől, aki potenciális riválisa lehetett neki mint vezetőnek.

Az ürügy, ha egyáltalán szükség volt rá, ami a tisztogatások és a kirakatperek elindítója volt, Szergej Kirov meggyilkolása volt. Ő volt a bolsevik párt leningrádi vezetője, és sokan úgy vélték, hogy Sztálin halála után ő lesz az utódja. Kirovnak azonban több hatalmas problémával kellett szembenéznie – népszerű volt az emberek körében (népszerűbb, mint Sztálin?), jól nézett ki, és nagyon jól végezte a munkáját. Egy ilyen ember Sztálin paranoiáját vagy féltékenységét hozta a felszínre. Lehet, hogy Sztálin fenyegetve érezte magát a leningrádi fiatalembertől, de nyáron mindig együtt mentek nyaralni, ami az ellenkezőjére utal. Kirov azonban olyan ember volt, aki hajlandó volt szembeszállni Sztálinnal, és akár nyilvánosan is érvelni az ellen, amit ő akart. Lehet, hogy Sztálin szemében pártfunkcionárius volt, de önálló gondolkodó volt, és nem olyasvalaki, aki csak azért értett egyet Sztálinnal, mert az Sztálin volt. Kirov is olyan ember volt, aki nem félt nyilvánosan hangot adni a meggyőződésének.

Leon Trockij azonban egy másik eset volt. Kevesen kérdőjelezték volna meg Trockij szellemi kvalitásait, és a bolsevik régi gárda tagjaként valóban veszélyt jelentett a “Főnökre”, ahogy Sztálin szerint mindenki, aki Trockijjal kapcsolatban állt. Ha valakit “trockistának” bélyegeztek Sztálin Szovjetunió vezetése idején, az kivétel nélkül börtönbüntetéssel és halállal járt. Sztálin azonban nem érezte magát eléggé ura a Szovjetuniónak ahhoz, hogy egyszerűen csak hagyja, hogy az NKVD begyűjtse az “állam ellenségeit”, és a “vörös terror” második változatát vezesse le. Szüksége volt egy ürügyre, hogy igazolja, ami történni fog. Kirov fontos szerepet játszott ebben – 1934. december 1-jén Leonyid Nyikolajev meggyilkolta. A történészek megoszlanak abban, hogy Sztálin milyen szerepet játszott ebben. Egyesek úgy vélik, hogy ténylegesen ő szervezte meg, míg mások szerint Trockij támogatói találták ki a “bizonyítékokat”, hogy Sztálint lejárassák. Akárhogy is történt, Sztálin a Politbürótól a párt megtisztítását kérte, hogy megszabaduljon azoktól, akik Sztálin szerint elárulták az 1917. novemberi forradalmat. A Politbüró egyetértett Sztálinnal.

Az NKVD-nek átadták azoknak a listáját, akiket most már “államellenségnek” bélyegeztek – gyakorlatilag a bolsevik párt régi gárdáját – például Kamenyevet, Zinovjevet és Buharint. Mindenki, aki kapcsolatban állt ezekkel az emberekkel, szintén gyanú alá került. Erősen manipulált kirakatperek során állították őket bíróság elé, ahol az ítélethozatalhoz soha nem férhetett kétség. A kirakatperekben bűnösségüket lehetőleg nagyon nyilvános beismeréssel kellett bizonyítani, hogy elárulták a forradalmat és így a népet.

Az első letartóztatottak Trockij ismert támogatói voltak, aki ebben az időben Törökország partjainál egy szigeten élt. Míg ő egyelőre biztonságban volt, a támogatói nem. Nagyon kevesen élték túl elég ideig az NKVD börtönében ahhoz, hogy nyilvánosan beismerjék bűnösségüket. Az aláírt beismerő vallomásokat azonban hasznos eszköznek is tekintették. Miért kellett az embereknek aláírniuk egy vallomást, tudván, hogy az valószínűleg ostobaság, és tudván, hogy egy ilyen aláírás majdnem olyan, mintha a saját kivégzési parancsukat írnák alá. Azok, akik túlélték az NKVD börtöneit – és ez csak nagyon keveseknek sikerült -, később írtak arról a brutális rendszerről, amellyel szembesültek. A cellák ablaktalanok voltak, és egy nagyon erős villanykörtét – amelyet a foglyok nem tudtak se fel-, se lekapcsolni – állandóan égve hagytak. Az NKVD őrei gondoskodtak arról, hogy a foglyok alváshiányban és kimerültségben szenvedjenek, amikor a kihallgatásukra került a sor. A jobb bánásmód ígéretével biztosították a vallomás gyors aláírását. Az NKVD azonban azoknak a nevét is akarta megtudni, akiknek köze volt annak az embernek a “bűneihez”, aki éppen aláírta a saját halálos ítéletét. Arthur Koestler író “Sötétség délben” című könyvében kifejti meggyőződését, hogy a foglyok valóban úgy írták alá a vallomásokat, hogy tudták, ez a halálukhoz vezet, de a halál jobb volt, mint a cellában töltött életük. Ha a pszichológiai kínzás nem vált be egy fogolynál, akkor az NKVD a családjához fordult. 1934 júniusában Sztálin aláírt egy rendeletet, amely szerint a fogoly családja ugyanolyan bűnös, mint ő maga, és hogy a család (természetesen az Öreg Gárda ellen irányult) önmagában is bűnös. Ez a törvény kimondta, hogy a 12 évesnél idősebb gyermekek kivégezhetők apjuk bűneiért. Mások a Szovjetunió-szerte épülő brutális gulágokon való elítélés lehetőségével szembesültek.

Voltak olyan foglyok, akik nem játszottak bele az NKVD veszélyes játékába. Más megközelítésre volt szükség. Az NKVD azt alkalmazta, hogy rávették a foglyot, hogy vallja be a bűncselekményeket, és írja alá a szükséges vallomást egy olyan dokumentumért cserébe, amely garantálta az életét. Ha minden más kudarcot vallott, akkor az áldozatnak egyszerűen közölték, hogy a tárgyalás formaságai nélkül kivégzik.

A kirakatperek csak azzá váltak – kirakatperré. A bolsevik párt néhány “legnagyobb” nevét a nyilvánosság előtt állították bíróság elé – olyan embereket, mint Kamenyev, Buharin és Zinovjev. Sztálin valamilyen okból kifolyólag úgy tekintett ezekre az emberekre, mint potenciális riválisokra, és mint ilyeneknek el kellett menniük. Mindkét férfit Sztálin megölésére irányuló összeesküvéssel vádolták. Bűnösségükhöz soha nem férhetett kétség, mivel a bíróság sok “bizonyítékot” kapott más foglyoktól, és 1936-ban kivégezték őket, Bukharin esetében pedig 1938-ban

A tárgyalásán Zinovjev nyilvánosan azt mondta:

“Szeretném megismételni, hogy teljesen és maradéktalanul bűnös vagyok. Bűnös vagyok abban, hogy Trockij után másodikként szervezője voltam annak a blokknak, amelynek választott feladata Sztálin megölése volt. Én voltam Kirov meggyilkolásának fő szervezője. A párt látta, hogy hová tartunk, és figyelmeztetett minket. Sztálin számtalanszor figyelmeztetett minket, de mi nem hallgattunk rá. Szövetségre léptünk Trockijjal.”

Kamenyev a tárgyalásán azt mondta:

“Én, Kamenyev, Zinovjevvel és Trockijjal együtt szerveztem és irányítottam ezt az összeesküvést. Az én indítékaim? Meggyőződésemmé vált, hogy a párt – Sztálin politikája – sikeres és győzedelmes. Mi, az ellenzékiek, a párt megosztására számítottunk, de ez a remény alaptalannak bizonyult. Már nem számíthattunk komoly belpolitikai nehézségekre, amelyek lehetővé tették volna, hogy megdöntsük Sztálin vezetését. Határtalan gyűlölet és hatalomvágy hajtott bennünket.”

Nikolaj Buharint hazaárulással vádolták, és Sztálin kívánságára a bíróság előtt beismerte bűneit. Buharin “szörnyűségesnek” nevezte bűneit, és 1938-ban kivégezték.

Sztálin azonban úgy vélte, hogy még a Vörös Hadsereg vezető tisztjeiben sem bízhat. Ők és mindenki más, akiről Sztálin úgy vélte, hogy már nem bízhat benne, szintén a tisztogatások áldozatai lettek.

2013. január