Azaz, bár a szövegértés egy alapvető folyamata a meghallgatást és az olvasást is szolgálja, a nehéz szövegek további mentális stratégiákat igényelnek. A nyomtatás megkönnyíti ezeknek a stratégiáknak a használatát. Ezzel az értelmezéssel összhangban a kutatók azt találták, hogy az emberek hallgatási és olvasási képességei jobban hasonlítanak az egyszerű elbeszélésekhez, mint az expozitív prózához. A történetek általában kiszámíthatóbbak és ismerős gondolatokat használnak, míg az expozíciós esszék nagyobb valószínűséggel tartalmaznak ismeretlen tartalmakat és több stratégiai olvasást igényelnek.
Ez a következtetés – egyenértékűség a könnyű szövegek esetében és a nyomtatás előnye a nehéz szövegek esetében – a jövőben változhat. Ahogy a hangoskönyvek egyre elterjedtebbé válnak, a hallgatók tapasztalatot szereznek a megértésükben, és fejlődhetnek, a kiadók pedig kidolgozhatják a szervezés hallható jelzésére szolgáló módszereket.
De még ezekkel a változásokkal együtt sem fogják a hangoskönyvek kiváltani a nyomtatott szövegeket, mert másképp használjuk őket. A hangoskönyv-hallgatók 81 százaléka azt mondja, hogy szeret vezetni, edzeni vagy más módon multitaskingolni, miközben hallgatja. Az emberi agyat nem arra tervezték, hogy egyszerre két dolgot csináljon, így ha egyszerre több feladatot végzünk, akkor a lényeget kapjuk meg, nem pedig a finomságokat.
Ez még mindig nem ok arra, hogy a nyomtatott könyvek hívei szipogjanak. Én nem tudok könyvet tartani, miközben felmosok vagy ingázok. Lehet, hogy a nyomtatott könyvek a legjobbak a szavak vagy gondolatok elidőzéséhez, de a hangoskönyvek olyan pillanatokhoz is hozzáadják a műveltséget, ahol egyébként nem lenne.
Szóval nem, egy könyvklub válogatásának meghallgatása nem csalás. Még az sem csalás, ha a gyermeked focimeccse közben hallgatod (legalábbis ami a könyvet illeti). Csak más dolgokat kapsz az élményből. És a különböző könyvek más-más módon hívogatnak arra, hogy el akarod őket olvasni: Ahogy a hangoskönyvek egyre népszerűbbé válnak, a szerzők egyre több olyan művet írnak, amelyet kifejezetten hallgatásra szántak.
A leggazdagabb élményeink nem abból származnak majd, ha a nyomtatott és a hangoskönyveket felcserélhetően kezeljük, hanem ha megértjük a köztük lévő különbségeket, és kitaláljuk, hogyan használhatjuk őket előnyünkre – mindezt annak érdekében, hogy meghalljuk, amit az írók valójában mondani akarnak nekünk.
Daniel T. Willingham (@DTWillingham) a Virginiai Egyetem pszichológiaprofesszora, a legutóbb a “The Reading Mind: A Cognitive Approach to Understanding How the Mind Reads.”
Kövesse a The New York Times vélemény rovatát a Facebookon, a Twitteren (@NYTopinion) és az Instagramon.