Míg a vita a heteroszexuális színészekre osztott meleg szerepek etikájáról folytatódik, talán először az általuk játszott karakterek diverzifikálására kellene koncentrálnunk? Végül is, a nőies meleg filmszerepek számának növekedése, amelyek túllépnek a “meleg legjobb barát” formán, valószínűleg több nőies meleg színészt fog a nyilvánosság elé állítani. Ez azt is bizonyítaná a heteroszexuális filmipari vezetőknek és az olyan meleg színészeknek, mint Tovey – akik érzik a szélesebb iparág homofóbiáját, és azt magukra vetítik -, hogy a közönség olyan történeteket akar látni, amelyek a nőies meleg férfiakat erősnek, összetettnek, vonzónak és szeretetet érdemlőnek ábrázolják.
A televízióban, amely jelentős előrelépést tett ezen a téren, már láttuk ezt. Chris Colfer Kurt Hummel alakítása a Glee-ben, Michael Urie és Mark Indelicato szerepe az Ugly Betty-ben, Andrew Rannells a Girls-ben és Tommy Dorfman a 13 okból miértben csak néhány példa a női meleg színészek által érzékenyen játszott karakterekre. Bár több olyan szereppel, amelyek megtörik a hagyományos férfiasság és a megfáradt sztereotípiák szorításából, az emberek hamarosan kevésbé fognak aggódni a színészek szexuális irányultsága miatt.
A színházban ez már megtörtént. Az Angyalok Amerikában teltházas londoni és New York-i futása, amelyben Andrew Garfield lenyűgöző alakítást nyújtott, azt sugallja, hogy a mainstream közönség nem bánja, ha prémium árat kell fizetnie a női meleg karaktereket középpontba állító történetekért. Csakúgy, mint az Everybody’s Talking About Jamie című új musical – amelyből állítólag 2020-ban filmet is készítenek – és a The Inheritance című kétrészes mammutfilm.
A szélesebb értelemben vett populáris kultúra is azt tükrözi, hogy egyre jobban megbarátkoznak a női meleg férfiakról szóló elbeszélésekkel. Jonathan Van Ness volt a Netflix Queer Eye című sorozatának áttörő sztárja, Adam Rippon műkorcsolyázó pedig online szenzációvá vált a téli olimpiát követően. A zenében Olly Alexander és Troye Sivan bizonyítja, hogy a flitteres meleg férfiak előadhatnak dalokat a fenékről, és elérhetik mind a mainstream vonzerőt, mind a kritikai sikert.
Miözben más médiumok elutasítják azt a felfogást, hogy a meleg nőiesség komolytalan, a filmipar lemaradásban van. Az “elsők”, mint az első meleg tinifilm, a Love, Simon, ígéretesek. De ahogy Emmerich ragaszkodott ahhoz, hogy egy férfias férfi dobja el az első téglát a Stonewallban, túl gyakran ezek az “elsők” olyan meleg karakterek által kerülnek előtérbe, akik egy olyan férfiasságot képviselnek, amely számomra kizárólagosnak tűnik. A Szerelem, Simon egy szívmelengető film volt, amit kielégítően hétköznapinak éreztem. De most jöjjön egy olyan középiskolás film, ami kilóg a hétköznapokból, vagy segít újraértelmezni a “normálisról” alkotott elképzeléseinket. Gyakran halljuk, hogy színészek és rendezők arról beszélnek, hogy a férfias meleg karaktereket nem a szexualitásuk “határozza meg”, de milyen példaképek vannak azok számára, akik nem tudják elrejteni látható melegségüket? Legyen egy film egy fiúról, aki babázva nőtt fel, kerülve a tornaórákat, az America’s Next Top Model-t nézve az anyukájával, és megtanulva elhelyezni kínos nőiességét egy olyan világban, amely gyakran ellenséges a hozzá hasonló emberekkel szemben.
A magamfajta feminin meleg férfiak számára a mi létezésünk nagyon ritkán tükröződik értelmes vagy árnyalt módon a filmekben. Miközben ez a vákuum továbbra is fennáll, a queer emberek a mozit keresik, hogy segítsen értelmet adni összetett életüknek. A köztünk élő sánta csuklójú meleg férfiak számára remélhetőleg 2019 lesz az az év, amikor a mozi felhagy a nőiességünk eltörlésével és bagatellizálásával. Mert amikor önmagadat látod, úgy érzed, hogy önmagad lehetsz. Hát nem egy olyan érzés, amit mindannyian megérdemlünk?