12 évvel ezelőtt ebben a hónapban jelent meg az eredeti Pokémon Rubin és Zafír játék. Egy évvel később jött ki a Smaragd, frissített történettel. Ezek a játékok korszakalkotóak voltak a maguk idejében, és személy szerint még mindig a kedvencem a franchise-ban. Először is, ezek voltak az első Pokémon-játékok, amelyek a GameBoy Advance formátumra készültek, és elsőként jelentek meg a GameBoy Advance SP-n (amely szerény véleményem szerint még mindig a valaha készült legjobb mobil játékeszköz – elpusztíthatatlan, háttérvilágítással, elég kicsi ahhoz, hogy elférjen a zsebedben, az első flip-konzol, nagyszerű akkumulátor-üzemidő, sztereó hangzás, gazdagabb színek stb.). A Ruby és Sapphire teljes mértékben kihasználta az erősebb SP előnyeit, változatosabb harci animációkkal, gazdagabb, élénkebb színekkel és minden eddiginél több Pokémonnal.
A Ruby, Sapphire és Emerald (RSE) volt az első igazi frissítés a grafikában. Természetesen az Arany és az Ezüst és a Kristály szélesebb színválasztékot kínált, mint a Kék és a Vörös névadó árnyalatai, de a világ nagy része ugyanazokból az unalmas épületsablonokból állt, a szó szerinti épületektől a fűig és a fákig. Az RSE-ben azonban valójában számos új vizuális frissítést kapunk, a még magasabb fűtől kezdve (amely még új fizikát is tartalmaz – nem lehet rajta biciklizni) a különféle fákon át az épületek új architektúrájáig. Külön említést érdemel a Devon Corporation főhadiszállása. A gyönyörű kő és a gótikus boltívek használata a gazdagság és a tekintély érzetét kelti, és segíti a történetet, amikor a vezérigazgató különböző megbízásokra küld téged, jutalmat ígérve. A vállalat grandiózus megjelenése azt sugallja, hogy a díj valóban ér valamit, és arra ösztönöz, hogy teljesítsd a feladatot. Ez egy kellemes szünet az előző játékokban végrehajtott, látszólag véletlenszerűnek tűnő megbízásokhoz képest, amelyeknek látszólag semmi közük a cselekményhez.
Ez nem egyedülálló a Devon Corporation vagy a játék grafikája miatt – a játék során a mellékküldetések és a tornatermek nagyobb szerepet játszanak a tényleges cselekményben, mint az előző játékokban, ahol úgy tűnik, kevés az irány és a cselekmény jelentősége. Korábban a történetvezetés utólagosnak tűnt, másodlagosnak a tornatermi jelvények megszerzéséhez képest. Az RSE-ben a kettő összefonódik. Addig nem léphetsz előre a történetben, és nem hívhatod ki a nyolc tornatermi vezető közül az utolsó, Wallace-t, amíg nem fejezted be a történetet, ami indokolt, nem önkényes, hiszen Wallace városa a központja a szó szerinti viharnak, ami a történet harmadik felvonásában gyűlik össze, és a tornatermi vezetők gyakorlatilag de facto a városaik polgármesterei. Steven, a rettenthetetlen és látszólag erős edző, akivel többször is kapcsolatba kerülsz, egyfajta mentorként és fóliaként viselkedik a főszereplővel – veled. Stevenről végül kiderül, hogy az Elit Négyes bajnoka, és esélyt kapsz arra, hogy megmérkőzz vele a siker végső megvalósításában, hogy te legyél a legjobb, mint még soha senki más.
Mindez meglehetősen felületes és felszínes elemzés. De ez a játék mélyebbre hatol. Ami engem továbbra is izgat ebben a játékban, és ami a legjobb öt legjobb játék listámon tartja (a Bioshock Infinite, a MarioKart Double Dash, a Forza franchise és az Assassin’s Creed: Black Flag mellett), az a társadalmi kommentárja a játékok gonosztevőinek formájában: Aqua és Magma csapatok. A Pokémon-franchise-ban először kapunk a klasszikus Team Rocket csapaton kívül egy másik csapatot is. Az RSE különlegessége, hogy két csapat van, és mindkét csapat megjelenik mindhárom játékban. A Rubinban az Aqua csapat segít neked szembeszállni a Magma csapat azon törekvéseivel, hogy a vulkáni tevékenység fokozásával növeljék a szárazföldek tömegét, míg a Zafírban a Magma csapattal szövetkezel, hogy megállítsd az Aqua csapat óceánok terjeszkedésére irányuló terveit.
Ez eléggé jellemzőnek tűnik egy Pokémon játékra – egy félresikerült és rosszul szervezett csapat, amely általában rossz dolgokat csinál. Azonban itt véget is érnek a hasonlóságok. Az RSE-ben az Aqua és Magma csapatokat nem a kapzsiság és a Pokémonok anyagi haszonszerzésre való irányításának vágya vezérli, mint a Team Rocket-et, hanem az ideológia. Mindkettőjüknek van olyan propagandája, amiben valóban hisznek. A Magma azt állítja, hogy a föld szükséges az élethez, és ha több lenne belőle, az több helyet jelentene az embereknek és a Pokémonoknak – lényegében Hitler érvelése a lebensraum, vagyis az élettér mellett. Aqua azt állítja, hogy a víz szükséges az élethez, ahonnan mindannyian származunk, és hogy a nagyobb óceánok gazdagabb élővilágot teremtenének a Hoenn régióban. Ez az ideológiai megosztottság különösen szembetűnő a Smaragdban, ahol egyik csapat oldalára sem állsz, ehelyett egy harmadik, erkölcsileg semleges döntőbíró szerepét töltöd be, aki felváltva akadályozza meg mindkét csapatot szélsőséges ideológiai céljaik elérésében.
A csapatok a politika párhuzamaként szolgálnak: két ellentétes csapat, akik alapvetően ugyanazt állítják, mindketten a legjobbat akarják az emberiségnek, de ellentétes véleményük van arról, hogyan érjék el a közös céljukat. Nem hajlandók elfogadni, hogy egyáltalán hasonlítanak egymásra, és ad hominem támadásokat használnak a másik oldal lerombolására.
Ismerősen hangzik? Még a csapatok színei – a piros és a kék – is a mi politikai rendszerünkkel való összehasonlítást idézik. Ahogy a kongresszusi megosztottság egyre mélyebbre és mélyebbre kerül társadalmunkban, a Rubin, a Zafír és a Smaragd tanulságai egyre aktuálisabbnak tűnnek. Nem hagyhatjuk, hogy a különbségek annyira elvakítsanak bennünket, hogy ne lássuk, hogy végső soron mindannyian ugyanazt akarjuk. Leckét kell vennünk a Pokémonból, és együtt kell dolgoznunk, hogy megmentsük magunkat. Csapatmunka, bizalom és kemény munka – ezeket a leckéket vonjuk le a Pokémonból. Ez furcsán és naivan hangzik, de talán a mai cinikus világban éppen erre van szükségünk – egy kis adag ártatlanságra és az emberiségbe vetett nagy szemű bizalomra.