Tető

Tető, egy épület tetejének fedése, amely az eső, hó, napfény, szél és szélsőséges hőmérséklet elleni védelemre szolgál. A tetőket a legkülönbözőbb formákban építették – lapos, ferde, boltozatos, kupolás vagy ezek kombinációi – ahogyan azt műszaki, gazdasági vagy esztétikai megfontolások diktálták.

A legkorábbi, ember által épített tetők valószínűleg nádtetők voltak, amelyeket szalmából, levelekből, ágakból vagy nádból készítettek; általában lejtéssel, azaz dőléssel állították be őket, hogy az eső le tudjon folyni róluk. A kúp alakú nádtetők jó példái ennek a típusnak, és még mindig széles körben használják őket Afrika vidéki területein és máshol. Végül vastagabb ágakat és faanyagokat használtak a tető áthidalására, a köztük lévő résekbe agyagot vagy más, viszonylag vízhatlan anyagot préseltek. Ezekkel az anyagokkal nyeregtetők és lapos tetők is kialakíthatók voltak. Az építkezéshez használt tégla és vágott kő feltalálásával megjelentek a kupola és a boltozat alapvető tetőformái.

A tetők két fő típusa a lapos és a ferde tető. A lapos tetőt (lásd az ábrát) történelmileg széles körben alkalmazták a Közel-Keleten, az amerikai délnyugaton és mindenütt, ahol az éghajlat száraz, így a víz elvezetése a tetőről másodlagos jelentőségű. A lapos tetők a 19. században terjedtek el széles körben Európában és Amerikában, amikor az új vízálló tetőfedő anyagok, valamint a szerkezeti acél és a beton használata praktikusabbá tette őket. A lapos tetők hamarosan a raktárak, irodaházak és más kereskedelmi épületek, valamint számos lakóépület fedésére leggyakrabban használt típussá váltak.

A lapos tetőknek sokféle változata létezik. A legegyszerűbb a ferde tető, vagy pajta, amelynek csak egy lejtése van. Az olyan tetőt, amelynek két lejtése “A”-t vagy háromszöget alkot, nyeregtetőnek vagy nyeregtetőnek nevezik. Ezt a tetőfajtát már az ókori Görögország templomaiban is használták, és Észak-Európában és Amerikában évszázadok óta a hazai építészet egyik alapeleme. Még mindig nagyon elterjedt tetőforma. A csípőtető olyan nyeregtető, amelynek a végei nem függőlegesek, hanem lejtősek. Ezt a formát Olaszországban és Dél-Európa más részein is gyakran használták, és ma már az amerikai házak igen gyakori formája. A nyereg- és csípőtetők bonyolultabb alaprajzú házaknál is alkalmazhatók. A nyeregtető a nyeregtető egy olyan típusa, amelynek mindkét oldalán két lejtő van, a felső kevésbé meredek, mint az alsó. A manzárdtető egy csücskös nyeregtető, tehát minden oldalon két lejtővel rendelkezik. A reneszánsz és barokk francia építészetben széles körben használták. Mindkét fent említett tetőforma extra padlástér vagy egyéb helyiség kialakítására alkalmas anélkül, hogy egy egész plusz emeletet kellene építeni. Emellett erős esztétikai vonzerővel is bírhatnak.

A boltozat a tetőzet kialakítására használt párhuzamos ívsorozat, amelynek leggyakoribb formája a hengeres vagy hordó boltozat. A boltozatok a gótikus építészetben jutottak a legnagyobb jelentőséghez. A kupola egy félgömb alakú szerkezet, amely tetőszerkezetként szolgálhat. A kupolák az ókori római, az iszlám és a középkor utáni nyugati építészet néhány grandiózus épülete fölé magasodtak. A boltozatok és kupolák nem igényelnek közvetlenül a boltozat alatti tartószerkezetet, mivel a boltív elvén alapulnak, de a lapos és nyeregtetők gyakran igényelnek belső támasztékokat, például gerendákat vagy más merevítéseket. A gerendázat olyan szerkezeti elem, amely egy síkban fekvő háromszögek sorozatából áll. A 19. század végéig az ilyen tartószerkezetek fagerendákból készültek, néha igen bonyolult rendszerekben. Az acél és a vasbeton nagyrészt felváltotta az ilyen nehéz fából készült tartórendszereket, és ezek az anyagok lehetővé tették új és drámai tetőformák kialakítását. Az acélrudakkal megerősített betonból készült vékony héjszerkezetű tetőkkel olyan kupolákat és hordókupolákat lehet létrehozni, amelyek mindössze három hüvelyk vastagságúak, mégis hatalmas tereket ölelnek át, és akadálytalan belső kilátást biztosítanak stadionok és amfiteátrumok számára. A konzolos tetőknél a vékony előregyártott betonból készült tetőt függőleges tornyokra vagy oszlopokra szerelt acélkábelekre függesztik fel. A geodéziai kupola a kupolaforma modern szerkezeti változata.

A tető külső borításának meg kell akadályoznia, hogy az eső vagy más csapadék behatoljon az épületbe. A tetőfedéseknek két fő csoportja van. Az egyik csoportot olyan vízálló membrán vagy fólia alkotja, amelyet folyadék formájában visznek fel, és amely megszáradása után teljes vízzárósága révén taszítja a vizet; a tetőpapír bevonására használt kátrány a legfőbb példa erre a típusra. A másik csoport olyan vízálló anyagdarabokból áll, amelyek úgy vannak elrendezve, hogy megakadályozzák a víz közvetlen áthaladását a darabok közötti hézagokon keresztül. Ebbe a csoportba tartoznak a különböző anyagokból készült zsindelyek, az égetett agyagból vagy palából készült cserepek, valamint az acélból, alumíniumból, ólomból, rézből vagy cinkből készült hullámos lemezek. A lapos tetőket általában tetőpaplannal és kátránnyal fedik, míg a ferde tetőket általában zsindellyel vagy fémlemezzel fedik.