(A The Spool minden hónapban kiválasztja a hónap filmesét, és ezzel tiszteleg a befolyásos, egyedi hangú szerzők élete és munkássága előtt, jóban-rosszban. Tekintettel arra, hogy júliusban mutatják be a Volt egyszer egy… Hollywoodban című filmet, Quentin Tarantino kilencedik filmjét, a 20. század egyik leglélegzetelállítóbb filmrendezőjének filmográfiáját járjuk körül. A Hónap filmkészítője Tarantinóról szóló tudósításunk többi részét itt olvashatja.)
Quentin Tarantino életműve és a popkultúrára gyakorolt hatása már jól ismert, de úgy tűnik, hogy csak mostanában veszített némi fényt aranyifjúi státuszából. A frappáns párbeszédeket, a stilizált erőszakot és a műfaji hommage-okat, amelyekről ismert, még mindig szeretik, de az őt ért kritikák sokkal árnyaltabbá és mainstreamebbé váltak.
Az n-szó iránti megszállottságát végre nyíltan megkérdőjelezik, ha nem is egyenesen elítélik. A Weinstein-botrányra adott szánalmas válasza rávilágított arra, hogy a forgatáson rosszul bánt Uma Thurmannal. (Bár ha őszinték akarunk lenni, nem hiszem, hogy a Weinstein-visszhang elég keményen érte őt, tekintve, hogy milyen régóta tudott erről.)
Mindez más megvilágításba helyezi a második filmjét, az egyetlen olyan filmjét, amit nem ő maga rendezett, az Igazi románcot. A film igazi Tarantino-film, a szellemességtől az erőszakon át a szexualizációig. Sajnos megtestesíti Tarantino összes legrosszabb tendenciáját is, kevés zsenialitással.
A True Romance cselekménye úgy olvasható, mint egy 14 éves fiú kanos fanficje. Egy képregényíró (persze) és hatalmas kung-fu rajongó (miért ne), akit megdöbbentő módon nem Quentinnek, hanem Clarence-nek (Christian Slater) hívnak, találkozik a call girl Alabamával (Patricia Arquette), aki azonnal beleszeret (persze). A duó hamarosan összeházasodik, de Clarence úgy dönt, hogy ahhoz, hogy igényt tarthasson új menyasszonyára, meg kell ölnie a lány egykori stricijét (Gary Oldman). Ez a döntés elindítja a párt egy Badlands-stílusú bűnténysorozatra, amelybe végül a maffiakirály Vincenzo Coccotti (Christopher Walken) és egy Los Angelesbe vezető út is belekeveredik.
Bőven van vér, szex és poénok, hogy az események pörgősek legyenek. De már az első 20 percben kapunk egy büfét Tarantino legszarabb impulzusaiból: homofóbia, transzfóbia, rasszizmus, szexizmus, és még egy kis morális szex-negativizmus is van benne.
Az Igazi románc cselekménye úgy olvasható, mint egy 14 éves fiú kanos fanficje.
Míg ennek egy része nyilvánvalóan csak a kor attitűdjeit tükrözi, olyan sok van belőle, és annyira kirívó (miközben a cselekmény szempontjából is lényegtelen), hogy nem érdemes megbocsátani. Sőt, főszereplő létére megdöbbentően keveset lehet tudni Alabamáról. Ez mindössze két évvel a Thelma és Louise című blockbuster után készült, tehát nyilvánvalóan lehet olyan fergeteges krimit csinálni, ahol a nőknek valóban van személyiségük, ami miatt elgondolkodom azon, hogy Tarantino miért gondolta úgy, hogy nem kell fáradnia.
Mert ez az Igazából románc legnagyobb hibája: Alabama nem más, mint egy héj. Clarence Nárcisz, Alabama pedig az ő tükörképe, és ez az egyetlen ok, amiért szeretheti. Azt szereti, amit ő szeret, és nem kér tőle semmit, miközben teljesen elkötelezi magát mellette. Megbocsátja neki minden legnagyobb hibáját és legsúlyosabb hibáját, a stricije meggyilkolását “romantikusnak” ünnepli.”
Az, hogy Alabama kicsoda, soha nem számít; csak az számít, hogy mit akar, és amit akar, az Clarence, vége a történetnek. Ami Clarence-t illeti, az ő karaktere pusztán minden kockafejű srác helyettesítője, aki meghal azért, hogy egy dögös csaj beleszeressen. A pokolba is, a filmzene fő témája a “You’re So Cool” című szám – Alabama bevallja, hogy a film befejező narrációjában Clarence-re gondol, és ezt a sort ismételgetik.
A rendező, Tony Scott elég jól kezeli az anyagot ahhoz képest, amiről van szó. Elvégre a Top Gun és Az utolsó cserkész című akció-blokkfilmek is az ő nevéhez fűződnek. Stílusából azonban hiányzik a Tarantinóra jellemző over-the-top hatás, ami elgondolkodtat, vajon ez-e az igazi oka annak, hogy a forgatókönyvben eléggé látszanak a varratok. Itt kevesebb textúra vonja el a figyelmet a szövegről, és a szöveg pokolian sok kívánnivalót hagy maga után.
Ez nem azt jelenti, hogy az Igazi románcban nincs semmi szórakoztató vagy távolról sem megváltó. Annyi sztárral van megspékelve, hogy gyakorlatilag a 90-es évek hírességeinek Hol van Waldo? Val Kilmer arctalan alakítása, mint Clarence képzeletének szüleménye, és Brad Pitt szerepeltetése mint hardcore drogos egyértelműen kiemelkedik.
És Tarantino egyértelműen fejlődik innen. Ez volt az esélye, hogy beleírja magát egy fantáziavilágba, és lássa, ahogy az életre kel, és ő élt vele, jóban-rosszban. Minél messzebb kerül Tarantino önmagától, annál jobb lesz a munkája. De ha az Igazi románcot a nagyobb munkásságának kontextusában nézzük, az még mindig hihetetlenül árulkodó.
Tarantino soha nem rázza le magáról a felszínesebb késztetéseket, amiket itt látunk. Soha nem engedi el az n-szó iránti szeretetét. Női karakterei sokkal összetettebbé válnak, de sokan közülük még mindig nem tudják lerázni magukról a túlzott szexualizálást. Nem véletlenül tapétázzák a filmjei a főiskolás fiúk kollégiumi szobáit.
Későbbi munkáinak nagyszabású törekvései ellenére (és én teljes szívemből mesterműnek tartom az Inglourious Basterds-et) sok szempontból úgy érezhetjük, hogy a filmjeit olyan emberek szeretik, akik csak menők akarnak lenni. És ez minden, amit az Igazi románc tényleg kínál – egy nagyon különleges fiúnak a lehetőséget, hogy megnézzen egy nagyon különleges hatalmi fantáziát. Ez egy fiatalkori kiruccanás, amiért egyszerűen nem érdemes kitérni.
True Romance Trailer:
