Vizuális és térbeli aspektusok
Az ókori Görögországban a színház legkorábbi időszakában, amikor a költő Theszpisz – akinek a tragédia feltalálását és az első színész szerepét is tulajdonítják – i. e. 534-ben szekereken utazó társulatával Athénba érkezett, az előadásokat az agorán (azaz a színházteremben) tartották, a piactéren), ahol fából készült lelátókon ültek a nézők; 498-ban a lelátók összeomlottak, és több néző meghalt. Az ókori görögországi színházról és díszletekről részletes irodalmi beszámolót találunk Vitruvius római író De architectura libri decem című művében (i. e. 1. század), valamint Julius Pollux görög tudós Onomasticon című művében (i. e. 2. század). Mivel azonban ezek az értekezések több száz évvel a klasszikus színház után jelentek meg, leírásaik pontossága megkérdőjelezhető.
A színházakból, amelyekben a legkorábbi színdarabokat játszották, kevés maradt fenn, de lényeges részleteket rekonstruáltak az athéni Dionüszosz színházának építészeti emlékeiből, amelyet többször átalakítottak, mióta a politikus Lükurgosz i. e. 330 körül kőből építette az Akropolisz déli lejtőjén. A színház központja volt az eredeti tánctér, egy lapos, kör alakú tér, amelyben Dionüszosz oltára, az úgynevezett zenekar állt. Középen állt egy emelvény, amelynek lépcsői (bemata) az oltárhoz (thymele) vezettek. A közelben volt a templom, ahonnan a szentképet ünnepnapokon kivitték, hogy az isten jelen lehessen a színdarabokon.
A színházi előadások, amelyek még nem voltak teljesen mentesek a vallási elemtől, az egész közösséghez szóltak, és a részvétel gyakorlatilag kötelező volt. Így a korabeli színházépítők első számú gondja az volt, hogy elegendő helyet biztosítsanak a nagyszámú közönség számára. Kezdetben a belépés ingyenes volt; később, amikor már díjat szedtek, a szegény polgároknak belépőpénzt adtak. A színházak mérete alapján feltételezhető, hogy a színészek egy megemelt emelvényen (valószínűleg logeionnak, azaz “beszélőhelynek” nevezték) léptek fel, hogy jobban láthatóak és hallhatóak legyenek, míg a kórus a zenekarban maradt. A későbbi időkben volt egy magas színpad, alatta márványfrízzel, a zenekartól pedig egy rövid lépcsősorral felfelé. Az epidauroszi nagy hellenisztikus színháznak feltehetően egy magas, kétszintes színpadépülete volt.
A legkorábbi előadásoknak nem volt háttérépülete. A színészek a skēnē-ben (innen származik a “szcéna” szó) öltöztek be, amely akkoriban egy kis sátor volt, a kórus és a színészek pedig együtt léptek be a főbejáraton, a parodoszon. A legkorábbi tárgyakat, például oltárokat és sziklákat a terasz szélén lehetett felállítani. Az első fennmaradt dráma, amelyhez nagy épületre volt szükség, Aiszkhülosz Oresteia című trilógiája volt, amely először i. e. 458-ban készült. A történészek között vita alakult ki arról, hogy a skēnēt a színpad egy szegletében vagy a színpad szélén kívül állították-e fel. A skēnē a későbbi fejlődésében valószínűleg egy hosszú, egyszerű épület volt a zenekari terasz bal oldalán.
A görög dráma első korszakában a produkció fő eleme a kórus volt, amelynek mérete a jelek szerint jelentősen változott. Aiszkhülosz Suppliánsokban 50 tagú volt a kórus, de más darabjaiban csak 12, Szophoklész pedig 15 tagot írt elő. A kórus mérete az 5. században egyre kisebb lett, ahogy a dráma rituális elemei csökkentek. Mivel a színészek száma a kórus zsugorodásával nőtt, és a drámák cselekménye bonyolultabbá vált, szükségessé vált a szerepek megkettőzése. A teljesen nyitott színpadon az ilyen helyettesítések késleltetve történtek, és a dráma feszültségét feloldották. A drámai hitelességet az is rontotta, hogy istenek és halandók, ellenségek és barátok mindig ugyanabból az irányból léptek be. A három ajtóval ellátott színpadi homlokzat hozzáadása több mint kétszeresére növelte a bejáratok számát, és nagyobb szabadságot adott a drámaírónak a drámai feszültség kialakításához. Kr. e. 425 körül szilárd kőalapot raktak le egy bonyolult épület, az úgynevezett stoa számára, amely egy hosszú homlokfalból állt, amelyet oldalról kiugró szárnyak, a paraskēnia szakítottak meg. A nézők legyező alakban elhelyezett fapadokon ültek, amelyeket sugárirányú folyosók választottak el egymástól. A felső sorokban a padok mozgatható deszkákból álltak, amelyeket különálló, a földbe ültetett kövek támasztottak alá. A tiszteletbeli ülések kőlapok voltak, amelyeket feliratokkal jelöltek ki a papok számára.
A háttérdíszítés eredetileg a sztoa elülső falához támasztott ideiglenes fakeretből állt, amelyet mozgatható paravánokkal fedtek le. Ezek a paravánok vörösre színezett, szárított állatbőrökből készültek; csak Aiszkhülosz előtt kezdték el a fakeretbe foglalt vásznakat az adott darab igényeinek megfelelően díszíteni. Arisztotelész Szophoklésznek tulajdonítja a jelenetfestés feltalálását, amelyet mások Aiszkhülosznak tulajdonítanak. Figyelemre méltó, hogy Aiszkhülosz érdeklődött a színpadra állítás iránt, és neki tulajdonítják a klasszikus jelmeztervezést. Az egyszerű görög díszletek a 20. századiakhoz voltak hasonlíthatók; erősödött a késztetés a cselekmény hátterének szemléltetésére és részletezésére. Festett díszletet valószínűleg először az Oresteia színpadra állításakor használtak; mintegy 50 évvel később a fából készült jelenetszerkezetet egy második emelettel egészítették ki. Az alsó emelet elé egy fából készült oszlopcsarnokot vagy oszlopcsarnokot, a proskēniont helyeztek. Ez a hosszú és alacsony oszlopcsarnok egy ház, egy palota vagy egy templom külsejét sugallta. A proskēnion oszlopai közé helyezett festett paravánok a helyszínt sugallták.
A díszletet kezdetben valószínűleg a trilógia vagy tetralógia darabjait elválasztó szünetekben vagy két ünnepnap közötti éjszakán kissé megváltoztatták. Az 5. század második felére a jelenetváltásokat mozgatható festett paravánok segítségével valósították meg. Ezekből a paravánokból több is felállítható volt egymás mögött, így amikor az elsőt eltávolították, megjelent a közvetlenül mögötte lévő.
A homlokzat bevezetése után nem sokkal a színdarabokat egységesen templom vagy palota előtt játszották. A helyszínváltás jelzésére bevezették a periaktoi-t. Ezek függőleges, háromoldalú prizmák voltak – mindegyik oldala más-más helyszínt ábrázolt festéssel -, amelyeket a színpad két oldalán a palota vagy a templom falával egy szintbe helyeztek. A díszlettel kapcsolatban több konvenciót is betartottak; az egyik az volt, hogy ha csak a jobb oldali periaktoszt fordították el, az egy másik helyszínt jelzett ugyanabban a városban. Egy másik konvenció szerint a jobbról belépő színészeket úgy értelmezték, hogy a városból vagy a kikötőből érkeztek, a balról érkezőket pedig úgy, hogy vidékről jöttek.
Az állandó homlokzatot arra is használták, hogy elrejtsék a színpadi tulajdonokat és a gépezetet. Az úgynevezett repülő gép, a mēchanē (latin machina) 5. századi használatára Arisztophanész komédiáiban találunk bizonyítékot; a Béke című darab egyik szereplője trágyabogáron száll fel az égbe, és a jelenetváltóhoz folyamodik, hogy ne engedje lezuhanni. A mēchanē egy derrickből és egy daruból állt. Euripidész idejében konvencionálisan az epilógushoz használták, amikor is egy isten szállt le az égből, hogy megoldja a cselekmény bonyodalmait; ez a konvenció deus ex machina (“isten a gépből”) néven vált ismertté. A repülőgépek pazar használatát tanúsítja Antiphanész költő, aki azt írta, hogy a tragikus drámaírók olyan készséggel emeltek fel egy gépet, mintha csak az ujjukat emelték volna fel, amikor már nem volt más mondanivalójuk.
A színpadon kívüli cselekmények eredményeinek, például a gyilkosság áldozatainak holttestének bemutatására egy kerekes emelvényt vagy kocsit, az úgynevezett ekkyklēmát használtak. Az ekkyklēma, akárcsak a periaktoi, a szabadtéri színház célszerű eszköze volt, ahol a valósághű illúziók megteremtésének lehetőségei erősen korlátozottak voltak. Egy tető alatti belső jelenet valósághű képét nem lehetett bemutatni, mert a tető elzárta volna a nézőtér magasabb szintjein ülők kilátását. Ezért a görögök például egy palota belsejének ábrázolásához kerek vagy négyzet alakú pódiumon álló trónt gurítottak ki. A hellenisztikus korban, amikorra a színház szinte teljesen elvesztette vallási alapját, újabb gépekkel egészítették ki. Ezen új gépek között volt a hemiküklion, egy távoli várost ábrázoló félköríves vászon, valamint a sztropheion, egy forgó gépezet, amelyet a mennyei hősök vagy a tengeri csaták bemutatására használtak.
Howard Bay Clive Barker George C. Izenour