A racionális egoizmus (oroszul: разумный эгоизм) az orosz nihilista mozgalom uralkodó társadalomfilozófiájaként jelent meg, amely Nyikolaj Csernyisevszkij és Dmitrij Piszarev nihilista filozófusok munkáiban fejlődött ki. Terminológiájukat azonban a kormányzati cenzúra elkerülése érdekében nagyrészt elhomályosították, és a racionális egoizmus elnevezés kifejezetten nem szerepel a két filozófus írásaiban. A racionális egoizmus tovább testesült meg Csernyisevszkij 1863-as Mi a teendő? című regényében, és erre válaszul Fjodor Dosztojevszkij kritizálta a Feljegyzések a föld alól című 1864-es művében. Csernyisevszkij számára a racionális egoizmus szolgált az emberi társadalom szocialista fejlődésének alapjául.
A racionális egoizmust Henry Sidgwick angol filozófus az először 1872-ben megjelent The Methods of Ethics című könyvében tárgyalta. Az etika módszere “minden olyan racionális eljárás, amellyel meghatározzuk, hogy az egyes emberi lényeknek mit “kellene” – vagy mi a “helyes” számukra – tenniük, vagy mit igyekeznek önkéntes cselekvéssel megvalósítani”. Sidgwick három ilyen eljárást tart számon, nevezetesen a racionális egoizmust, a dogmatikus intuicionalizmust és az utilitarizmust. A racionális egoizmus az a nézet, amely szerint, ha racionális, “az ágens a cselekvés alternatívái közötti választás során egyedül a következményes öröm és fájdalom mennyiségét tartja fontosnak a maga számára; és mindig az öröm legnagyobb elérhető többletére törekszik a fájdalommal szemben.”
Sidgwick nehezen talált meggyőző okot arra, hogy a racionális egoizmust előnyben részesítse az utilitarizmussal szemben. Bár az utilitarizmus racionális alapot kaphat, és összeegyeztethető a józan ész erkölcsiségével, a racionális egoizmus ugyanolyan hihető tanításnak tűnik azzal kapcsolatban, hogy mi az, amire a legtöbb okunk van. Így “el kell ismernünk egy végső és alapvető ellentmondást a viselkedés ésszerűségére vonatkozó látszólagos intuícióinkban; és ebből a beismerésből úgy tűnik, hogy a gyakorlati ész látszólag intuitív működése, amely ezekben az ellentmondásos ítéletekben nyilvánul meg, végül is illuzórikus.”
Ayn RandSzerkesztés
Ayn Rand író és filozófus is tárgyal egy elméletet, amelyet ő “racionális egoizmusnak” nevez. Szerinte egyszerre irracionális és erkölcstelen az önérdek ellen cselekedni. Nézete tehát a (hagyományos értelemben vett) racionális egoizmus és az etikai egoizmus együttese, mivel az objektivista filozófia szerint az egoizmus nem igazolható megfelelően az értelemre épülő ismeretelmélet nélkül.
A racionális egoizmus koncepcióját részletesen kifejti Az önzés erénye (1964) című könyvében. Rand szerint a racionális ember a saját életét tartja a legfőbb értéknek, a racionalitást a legfőbb erénynek, a boldogságát pedig élete végső céljának.
Az altruizmus etikai tanát ezzel szemben Rand élesen bírálta:
Ne keverjük össze az altruizmust a kedvességgel, a jóakarattal vagy mások jogainak tiszteletével. Ezek nem elsődlegesek, hanem következmények, amelyeket az altruizmus valójában lehetetlenné tesz. Az altruizmus redukálhatatlan primérje, alapvető abszolútuma az önfeláldozás – ami önfeláldozást, önmegtagadást, önmegtagadást önpusztítást jelent -, ami az én mint a rossz mércéje, az önzetlenség mint a jó mércéje. ne bújjunk olyan felszínességek mögé, mint hogy adjunk vagy ne adjunk egy fillért a koldusnak. Nem ez a kérdés. A kérdés az, hogy van-e vagy nincs jogod létezni anélkül, hogy odaadnád neki azt a tízcentest. A kérdés az, hogy meg kell-e vásárolnod az életedet, fillérről fillérre, bármelyik koldustól, aki esetleg úgy dönt, hogy odamegy hozzád. A kérdés az, hogy mások szükségletei jelentik-e az első jelzálogot az életedre és a létezésed erkölcsi célját. A kérdés az, hogy az embert áldozati állatnak kell-e tekinteni. Minden önbecsüléssel rendelkező ember válaszol: Nem. Az önzetlenség azt mondja: Igen.