Pun Karthágó

Karthágó (föníciai Kart hadašt, “új város”): jelentős ókori város, a mai Tunisz közelében.

Karthágót föníciai kolóniaként alapították a mai Tunisz közelében. Kart hadašt, “új városnak” nevezték, mert fiatalabb volt, mint a közeli Utica.

Az anyaváros, Tírusz Kr. e. 585-ben bekövetkezett bukása után Karthágó lett a nyugati föníciai kolóniák vezetője, és egy informális, de hatalmas birodalmat alapított, amely a szicíliai görögök és a rómaiak elleni szinte örökös harcáról ismert. Az első pun háborúban (264-241; az ókor legnagyobb háborúja) a karthágóiak elvesztették Szicíliát a rómaiakkal szemben, és bár hadvezérük, Hannibál Barca egy második pun háborúban megpróbálta megfordítani a helyzetet, a pusztulás már megkezdődött. A rómaiak Kr. e. 146-ban egy harmadik pun háború után kifosztották Karthágót, de később újraalapították a várost, amely ismét virágzóvá vált.

Korai történelem

Timaeus tauromenioni görög történetíró szerint Karthágót 814-ben vagy 813-ban alapították; egy másik szerző, Justinus 825-öt javasolt. Ezeknek a dátumoknak egy ideig ellentmondani látszottak az ásatások eredményei, amelyek mind azt sugallták, hogy a legrégebbi leletek fiatalabbak. Az 1990-es évek végén azonban világossá vált, hogy bár a régészek jól végezték a munkájukat, a datálási módszerük téves volt. Lényegében minden dátumot a kerámiából származtattak, amelynek sorrendjét a Szicíliából ismert kerámiákra alapozták, ahol Thuküdidész listája található a datált városalapításokról (szöveg). Bár széles körben elismerték, hogy ezek a datálások problematikusak, mégis ez volt a legjobb módszer. Az 1990-es években azonban először alkalmazták a radiokarbonos kormeghatározást Karthágó korai vaskorára, és a legrégebbi karthágói leletek ma már a IX. század utolsó negyedére datálhatók.

Föníciai elefántcsont szfinx Karthágóból

Az első telepesek a föníciai Tíruszból származó emberek voltak. A legenda (szöveg) szerint vezetőjük egy Elissa nevű hercegnő volt, aki kénytelen volt elmenekülni Türoszból, miután bátyja, Pygmalion király megölte a férjét. Miután megalapította Karthágót, öngyilkosságot követett el, hogy megakadályozza a bennszülött lakosság elleni háborút. A történet tartalmazhat némi megbízható információt, bár valószínűbb, hogy Karthágó alapítói kereskedők és földművesek voltak – nem pedig menekültek. Másrészt az az elképzelés, hogy a hatalmas várost egy nő alapította, túlságosan szokatlan ahhoz, hogy puszta kitaláció legyen. Bárhogy is legyen, a telepesek csodálatos helyen alapították a várost, ahol a Földközi-tenger keleti és nyugati része közötti kereskedelmet irányította, és jó mezőgazdasági erőforrásokhoz jutott. Szoros gazdasági kapcsolatai lehettek a numidiai hátországgal.

Úgy tűnik, hogy a kolóniát először egy Tíruszból küldött helytartó irányította, de a településből város lett, a polgárok némi függetlenséget akartak, és királyok kezdtek uralkodni Karthágóban. A hatodik század folyamán őket két évente választott legfőbb elöljáró, a suffetes (“bírák”) váltotta fel. A nálunk jobban ismert római konzuli tisztséget erről a hivatalról mintázták.

Eközben a város fontos kereskedelmi központtá vált. Valószínűleg a hatodik század első felében Hanno karthágói admirális több kolóniát alapított a mai Marokkó partvidékén, és eljutott a Szenegál aranyfolyóig, sőt a Kamerun-hegységig is. Egy másik felfedező volt Himilco, aki elérte a brit szigeteket. Biztosan voltak más expedíciók is, amelyekről forrásaink nem tudósítanak.

585 körül Nabukodonozor babilóniai király elfoglalta Tíruszt, amely ekkor elvesztette függetlenségét, és többé nem tudott erősítést küldeni a föníciai gyarmatokra, ha szükségük volt rá. A telepeseknek máshol kellett keresniük, ha segítségre volt szükségük, és Karthágó egy többé-kevésbé informális birodalom vezetője lett, amely a közös etnikai érzelmeken és kereskedelmi érdekeken alapult. Számos városból állt, amelyek mind a tengerparton feküdtek. Keleten és északkeleten a cirenai görög birtokokkal és Szicíliával határos volt; északon Karthágó ellenőrizte Szardínia és Korzika partjait, nyugaton pedig a Maghreb és Andalúzia kikötőit. Ellenőrizte továbbá a szenegáli aranykereskedelmet és a titokzatos “ónszigetek” felé vezető utat is, amelyek mindenütt az Atlanti-óceán partvidékén lehettek.