Tupaia Polinézia térképe Ra’iatea 3200 km-es körzetében. 1769, a British Museumban őrzik.
Első csendes-óceáni felfedezőútján James Cook kapitány egy polinéziai navigátor, Tupaia szolgálatait vette igénybe, aki térképet készített a Ra’iatea szigetétől (északra és nyugatra) 2000 mérföld (3200 km) sugarú körben lévő szigetekről. Tupaia 130 szigetet ismert, és 74-et megnevezett a térképén. Tupaia Ra’iateáról rövid utakkal 13 szigetre navigált. Nyugat-Polinéziában nem járt, mivel nagyapja kora óta a raiateaiak hajózása Kelet-Polinézia szigeteire korlátozódott. Nagyapja és apja átadta Tupaia-nak a Nyugat-Polinézia főbb szigeteinek elhelyezkedésére vonatkozó ismereteket, valamint a Fidzsi-szigetekre, Szamoára és Tongára való eljutáshoz szükséges navigációs információkat. Tupaia-t Joseph Banks, a hajó természettudósa vette fel, aki azt írta, hogy Cook figyelmen kívül hagyta Tupaia térképét, és lekicsinyelte navigátori képességeit.
Szubantarktisz és AntarktiszSzerkesztés
Antarktisz és a környező szigetek, a kép alján középen az Auckland-szigetek közvetlenül Új-Zéland felett (délre), a kép alján
A polinéz terjeszkedés legtávolabbi déli kiterjedéséről tudományos vita folyik.
Az Új-Zélandtól délre fekvő szubantarktikus szigetek némelyikének polinéziai látogatására vonatkozóan vannak tárgyi bizonyítékok, amelyek kívül esnek a tulajdonképpeni Polinézián. Az Auckland-szigetekhez tartozó Enderby-szigeten egy 13. századból származó polinéz település maradványait találták meg. Az Antipodosz-szigeteken eltemetett korai polinéziai kerámia szilánkjáról szóló leírások megalapozatlanok, és az új-zélandi Te Papa Tongarewa Múzeum, ahol állítólag tárolták, kijelentette, hogy “A Múzeum nem tudott ilyen szilánkot találni a gyűjteményében, és a tárgyra vonatkozó eredeti hivatkozás a Múzeum gyűjteményi dokumentációjában nem utal polinéziai hatásokra.”
Az orális történelem leírja, hogy Ui-te-Rangiora 650 körül egy Waka Tīwai flottát vezetett dél felé, amíg el nem értek “egy keserves hidegű helyre, ahol sziklaszerű építmények emelkedtek ki a szilárd tengerből”. A rövid leírás megfelelhet a Ross-selfjégtáblának vagy esetleg az antarktiszi szárazföldnek, de lehet, hogy a Déli-óceánon található, tengeri jéggel körülvett jéghegyek leírása. A beszámoló havat is leír.
Kolumbusz előtti kapcsolatfelvétel AmerikávalSzerkesztés
A 20. század közepén Thor Heyerdahl új elméletet javasolt a polinézek eredetéről (amely nem nyert általános elfogadást), azt állítva, hogy a polinézek Dél-Amerikából vándoroltak balsafa rönk csónakokon.
A Cook-szigeteken az Amerikában őshonos édesburgonya (māori nyelven kūmara) jelenlétét, amelyet radiokarbonos kormeghatározással Kr. e. 1000-re datáltak, bizonyítékként hivatkoztak arra, hogy az amerikai őslakosok utazhattak Óceániába. A jelenlegi elképzelések szerint az édesburgonya i.sz. 700 körül került Közép-Polinéziába, és onnan terjedt el egész Polinéziában, valószínűleg olyan polinézek által, akik Dél-Amerikába és vissza utaztak. Egy alternatív magyarázat a biológiai terjedést feltételezi; a növények és/vagy magvak emberi érintkezés nélkül is átúszhattak a Csendes-óceánon.
A Proceedings of the National Academy of Sciences című folyóiratban közzétett 2007-es tanulmány csirkecsontokat vizsgált a chilei El Arenalban, az Arauco-félsziget közelében. Az eredmények óceánia-amerikai kapcsolatra utaltak. A csirkék háziasítása Dél-Ázsiából származik, míg a chilei Araucana fajtát feltehetően a spanyolok hozták be Amerikába 1500 körül. A Chilében talált csontok radiokarbonos kormeghatározása 1304 és 1424 közé esett, vagyis a spanyolok dokumentált érkezése előttre. A DNS-szekvenciák pontosan megegyeztek az ugyanebből az időszakból származó, Chilétől több mint 5000 mérföldre (8000 kilométerre) lévő Amerikai Szamoán és Tongán élő csirkék szekvenciáival. A genetikai szekvenciák hasonlóak voltak a Hawaiin és a Húsvét-szigeten, a legközelebbi polinéz szigeten, mindössze 2500 mérföldre (4000 kilométerre) találhatóakhoz is. A szekvenciák nem feleltek meg egyetlen európai csirkefajtának sem.” Bár ez az első jelentés polinéziai prekolumbián eredetre utalt, egy későbbi, ugyanazokat a példányokat vizsgáló jelentés a következő következtetésre jutott:
Egy közzétett, nyilvánvalóan prekolumbián chilei példány és hat pre-európai polinéziai példány is ugyanazokkal az európai/indiai szubkontinentális/ délkelet-ázsiai szekvenciákkal csoportosul, ami nem támasztja alá a csirkék polinéziai betelepítését Dél-Amerikába. Ezzel szemben a Húsvét-sziget két régészeti lelőhelyéről származó szekvenciák egy Indonéziából, Japánból és Kínából származó szokatlan haplocsoporttal csoportosulnak, és egy korai polinéziai elterjedés genetikai jelét jelenthetik. A chilei régészeti minták lehetséges tengeri szén-hozzájárulásának modellezése további kétségeket vet fel a prekolumbián csirkékre vonatkozó állításokkal szemben, és a végleges bizonyításhoz az ősi DNS-szekvenciák, valamint a chilei és polinéziai régészeti ásatásokból származó radiokarbon és stabil izotóp adatok további elemzése szükséges.
Egy későbbi tanulmányban azonban az eredeti szerzők kibővítették és részletezték megállapításaikat, és arra a következtetésre jutottak:
Ez az átfogó megközelítés azt mutatja, hogy a modern csirke DNS-szekvenciáinak vizsgálata nem járul hozzá a legkorábbi chilei csirkék eredetének megértéséhez. A régészeti és történeti bizonyítékoktól elszakadt, rossz forrásból származó és dokumentált modern csirkepopulációkon alapuló értelmezések nem állják ki a vizsgálatot. Ehelyett ez a kibővített beszámoló megerősíti az El Arenal-i maradványok prekolumbián korát, és alátámasztja eredeti hipotézisünket, miszerint a Dél-Amerikában való megjelenésük nagy valószínűséggel az Amerikával a történelem előtti polinéziai érintkezésnek köszönhető.
Az 1980-as évek vége óta a Mexikóban és Dél-Amerikában talált emberi maradványok dátuma és anatómiai jellemzői néhány régészt arra a felvetésre késztettek, hogy ezeket a régiókat először olyan emberek népesítették be, akik több évezreddel a jégkorszaki vándorlások előtt keltek át a Csendes-óceánon; ezen elmélet szerint ezeket a szibériai bevándorlók vagy kiirtották, vagy felszívták volna. A távoli Óceániába irányuló emberi vándorlásra és annak megtelepedésére vonatkozó jelenlegi régészeti bizonyítékok azonban (ún, a Csendes-óceánon a Salamon-szigetektől keletre) nem korábbra datálható, mint körülbelül i. e. 3500; az Amerikával való csendes-óceáni kapcsolatfelvétel, amely egybeesik a legalább i. e. 11 500-as beringiai vándorlással vagy azt megelőzően történt, nagyon problematikus, kivéve a partok közötti útvonalakon való mozgást.
2005-ben egy nyelvész és egy régész azt javasolta, hogy a polinézek és a dél-kaliforniai chumashok és gabrielinók 500 és 700 között érintkeztek egymással. Elsődleges bizonyítékuk a fejlett varrott deszkás kenu kialakításából állt, amelyet az egész polinéz szigeteken használnak, de Észak-Amerikában – e két törzs kivételével – ismeretlen. Sőt, a chumash “varrott deszkás kenu” szó, a tomolo’o, a kumulaa’au, a hawaii “hasznos fa” jelentésű szóból származhat.
2008-ban egy Fülöp-szigetekről induló expedíció két modern, Wharram által tervezett katamaránon hajózott, amelyek lazán egy Auckland Múzeumban talált polinéz katamaránon alapultak. A hajókat a Fülöp-szigeteken egy tapasztalt hajóépítő építette Wharram tervei alapján, rétegelt lemezvázra épített modern, epoxigyanta ragasztóval ellátott szalagdeszkák felhasználásával. A katamaránok modern Dacron vitorlákat, Terylene stégeket és lapokat kaptak, modern görgős blokkokkal. Wharram azt mondja, hogy a polinéziai navigáció segítségével végighajózott Új-Guinea északi partjai mentén, majd 150 mérföldet vitorlázott egy szigetig, amelyhez modern térképek álltak rendelkezésére, bizonyítva, hogy lehetséges egy modern katamaránnal végighajózni a Lapita csendes-óceáni vándorlásának útvonalán. Ellentétben sok más modern polinéziai “replika” utazással, a Wharram katamaránokat egyetlen ponton sem vontatta vagy kísérte modern hajó modern GPS navigációs rendszerrel, és motorral sem voltak felszerelve.
A közép-déli Chilében található prehispán Mapuche kultúrával való polinéz kapcsolatfelvételre utalnak a nyilvánvalóan hasonló kulturális jegyek, köztük a toki (kőbalták és -hegyek) szavak, a māori wahaikához hasonló kézi ütők, a Chiloe szigeten használt varrott deszka kenu, a Dél-Chilében elterjedt curanto földi kemence (polinéz umu), a halászati technikák, például a kőfalas kerítések, a hokihoz hasonló játék és más lehetséges párhuzamok miatt. Néhány erős nyugati szél és az El Niño-szél közvetlenül Közép-Kelet-Polinéziából fúj a Mapuche régióba, Concepción és Chiloe között. Lehetséges a közvetlen kapcsolat Új-Zélandról, a Roaring Forties-szel vitorlázva. 1834-ben néhány tasmániai szökevény 43 napos vitorlázás után megérkezett a Chiloe-szigetre.