Gyakran kérdezik tőlünk, hogy mi a különbség a podiáter és az ortopéd sebész között, és mikor bölcsebb választás ortopéd sebészhez fordulni. Ezért úgy gondoltuk, hogy e havi blogunkat ennek a nagyon fontos kérdésnek szenteljük.
A legnagyobb különbségek:
Az ortopéd sebész az orvostudományok doktora, aki orvosi egyetemet végzett.
A podiáter nem orvosi egyetemet, hanem podológiai iskolát végez, és nem az orvostudományok doktora.
Az ortopéd sebész átfogóan érti a páciens mozgásszervi egészségét, míg a podiáter elsősorban a láb és a boka helyi problémáival foglalkozik.
A podiáter a “podiátriai” orvoslás doktora (DPM), és podiáter orvosnak vagy sebésznek is nevezik. Ők jogosultak a lábfej, a boka és a láb kapcsolódó struktúráinak bizonyos állapotainak diagnosztizálására és kezelésére.
A lábgyógyászok négyéves képzést végeznek egy lábgyógyászati iskolában és változó mennyiségű kórházi rezidensképzést. A podiáterek továbbképzés, klinikai tapasztalat és vizsgáztatás után jogosultak lehetnek szakvizsgára; a podiáter szakvizsgát adó testületek az American Board of Podiatric Medicine és az American Board of Podiatric Surgery.
Ezeket az irányító testületeket nem az American Board of Medical Specialties tanúsítja, amely az olyan orvosi szakterületek tanúsító testületeinek ernyőszervezete, mint a sebészet, a belgyógyászat, a gyermekgyógyászat, a szülészet és nőgyógyászat vagy a pszichiátria és a neurológia.
Míg egyesek úgy vélik, hogy a lábfej sérüléseinek és állapotainak ellátására a podiáter a legalkalmasabb, mivel csak erre összpontosít, figyelmen kívül hagyhatják a páciens általános egészségének fontosságát, valamint azt a szerepet, amelyet a tágabb mozgásszervi rendszer játszik a legtöbb láb- és bokaproblémában.
Noha sok láborvos jól képzett és nagy tudású, ezeknek a problémáknak az ellátása gyakran jobban illik egy orvosdoktorhoz, nevezetesen egy ortopéd sebészhez, aki az American Board of Orthopaedic Surgery (ABOS) által tanúsított, a láb és a boka területén speciális érdeklődéssel rendelkező ortopéd sebész, amit az American Orthopaedic Foot and Ankle Society (AOFAS) tagság is jelez.
Az ortopéd sebész az orvostudományok doktora, aki a főiskolát, majd a négyéves orvosi egyetemet követően az orvosdoktori (MD) fokozat megszerzésével fejezi be. Ezt a képzést nem kevesebb, mint öt év ortopéd sebészeti rezidensképzés követi egy akadémiai kórházi programban, és leggyakrabban egy vagy több ösztöndíjas évet is. A szakvizsgát az American Board of Orthopaedic Surgery által meghatározott szigorú előírások teljesítésével és sikeres vizsgával lehet megszerezni. A szakterületi minősítés is megszerezhető.
A szakterületek közé tartozhat az ortopédiai sportorvoslás és a kézsebészet. Az ortopéd sebészek tagjai vagy meghívott “ösztöndíjasai” olyan tekintélyes ortopéd szakmai szervezeteknek, mint az Amerikai Ortopéd Sebészek Akadémiája (AAOS) és az Amerikai Sebészkollégium (ACS).
A különös érdeklődési területtől függően más ilyen szervezetek, amelyekben tagsággal rendelkeznek, lehetnek még az American Orthopaedic Foot and Ankle Society (AOFAS), az American Orthopaedic Society for Sports Medicine (AOSSM), az Arthroscopy Association of North America (AANA) és az American Society for Surgery of the Hand (ASSH). Az általános ortopéd sebészek jogosultak a fentiekben meghatározott szakterületek bármelyikén dolgozni – bár globálisan továbbra is a teljes mozgásszervi rendszerre és egy sérülés vagy állapot általános hatására összpontosítanak.
Ez azért fontos, mert napjaink számos krónikus betegsége, mint például a cukorbetegség és az ízületi gyulladás, a szisztémás betegség megnyilvánulása, és pusztító hatással lehet a mozgásszervi rendszerre – bár kezdetben egy adott végtagon jelentkezik. Ha a szélesebb körű károsodást nem ismerik fel, és csak az adott végtagot érintő sérülést vagy állapotot kezelik, elkerülhetetlenek az egyéb problémák.
Míg egy podiáter hatékonyan “kezelheti” a láb bizonyos lokalizált állapotait, például a bőrkeményedéseket, a köröm betegségeit és a diabéteszes lábfekélyeket, az ortopéd sebész képzett arra, hogy felismerje és korrigálja (mind nem sebészi, mind műtéti úton, ha indokolt) az alsó végtag nehezen felismerhető terhelési nyomáspontjait, deformitásait, valamint a stressz- és törékeny töréseket, mielőtt válságkezelésbe és végtagmentésbe fordulna.
A mozgásszervi problémák korai felismerésének és “proaktív” kezelésének képessége nemcsak az életminőség, hanem az élet meghosszabbítása szempontjából is különbséget jelenthet.