Noha a homéroszi hagyományban nincs kifejezett szexuális kapcsolat Akhilleusz és Patroklosz között, a későbbi görög szerzők írtak arról, amit a szövegben a kapcsolatukkal kapcsolatban implikáltnak láttak. Aiszkhülosz és Phaidrosz például azt állítja, hogy egyértelmű kapcsolat volt közöttük, és mindketten Achillesre mint a kapcsolat eromenoszára hivatkoznak. Morales és Mariscal azt állítja, hogy “a két hős közötti kapcsolat természetére vonatkozóan létezik egy polemikus hagyomány”. Ledbetter (1993) szerint létezik egy olyan gondolatmenet, amely szerint Patroklosz a dühéről ismert Akhilleusz könyörületes oldalát képviselhette, amelyet Homérosz Iliászának első sorában említ. Ledbetter összekapcsolja Akhilleusz és anyja, Thetisz kommunikációjának módját az Akhilleusz és Patroklosz közötti kommunikációval. Ledbetter ezt úgy teszi, hogy összehasonlítja, hogyan vigasztalja Thetisz a síró Akhilleuszt az Iliász 1. könyvében, és hogyan vigasztalja Akhilleusz a síró Patrokloszt a 16. könyvben. Akhilleusz egy olyan hasonlatot használ, amelyben egy fiatal lány könnyes szemmel néz az anyjára, hogy kiegészítse az összehasonlítást. Ledbetter úgy véli, hogy ez Patrokloszt alárendelt szerepbe helyezi Akhilleuszhoz képest. Mivel azonban Patrokloszról kifejezetten azt állítják, hogy a két szereplő közül ő az idősebb, ez nem bizonyítja a korukat vagy az egymáshoz való társadalmi viszonyukat.
James Hooker leírja Patroklosz karakterének irodalmi okait az Iliászon belül. Azt állítja, hogy más szereplő is betölthette volna Akhilleusz bizalmasának szerepét, és hogy csak Patroklosz révén van méltó okunk Akhilleusz haragjára. Hooker azt állítja, hogy Patroklosz halála nélkül, amely esemény súlyosan nehezedett rá, Akhilleusz következő, a harcba való beletörődéssel járó cselekedete megbontotta volna az Iliász egyensúlyát. Hooker leírja annak szükségességét, hogy Patroklosz az Iliászon belül mély ragaszkodásban osztozott Akhilleusszal. Elmélete szerint ez a ragaszkodás teszi lehetővé a bekövetkező még mélyebb tragédiát. Hooker azt állítja, hogy minél nagyobb a szerelem, annál nagyobb a veszteség. Hooker továbbra is cáfolja Ledbetter elméletét, miszerint Patroklosz valamilyen módon helyettesíti Akhilleuszt; Hooker inkább úgy tekint Patroklosz jellemére, mint Akhilleusz ellenpéldájára. Hooker emlékeztet minket arra, hogy Patroklosz az, aki visszaszorítja a trójaiakat, ami Hooker szerint Patrokloszt hőssé teszi, valamint előrevetíti azt, amit Akhilleusznak kell tennie.
Akhilleusz és Patroklosz együtt nőtt fel, miután Menoitiosz Patrokloszt Achilleusz apjának, Peleusznak adta. Ez idő alatt Peleus Patrokloszt Akhilleusz egyik “csatlósává” tette. Bár Homérosz Iliászában sohasem szerepel kifejezetten, hogy Akhilleusz és Patroklosz szerelmesek voltak, ezt az elképzelést néhány későbbi szerző felvetette. Aiszkhülész azt állítja, hogy nem volt szükség arra, hogy kifejezetten romantikusnak nevezze a kapcsolatot, mert ez “nyilvánvaló azoknak a hallgatóinak, akik művelt emberek”. Későbbi görög írásokban, például Platón Symposionjában Patroklosz és Akhilleusz kapcsolatát a romantikus szerelem modelljeként tárgyalják. Xenophón azonban a Symposionban Szókratésszel vitatja, hogy kapcsolatukat pontatlan romantikusnak nevezni. Mindazonáltal azt mondják, hogy kapcsolatuk inspirálta Nagy Sándor saját szoros kapcsolatát életre szóló társával, Héphaisztionnal.
Akhilleusz fiatalabb volt Patroklosznál. Ez megerősíti Dowden magyarázatát az eromenos, egy átmeneti állapotban lévő ifjú és egy erastes, egy idősebb férfi közötti kapcsolatról, aki nemrég tette meg ugyanezt az átmenetet.(112. o.) Dowden azt is megjegyzi, hogy az ilyen kapcsolatok a beavatás egy formájaként is gyakran előfordultak.(114. o.)
Patroclus William Shakespeare Troilus és Cressida című darabjának egyik szereplője. A darabban a lusta Akhilleusz beleszeret Patrokloszba.
A rekonstrukció bibliográfiája: Homérosz Iliász, 9.308, 16.2, 11.780, 23.54 (Kr. e. 700); Pindar Olympiai ódák, IX (Kr. e. 476); Aiszkhülosz Myrmidónok, F135-36 (Kr. e. 495); Euripidész Iphigenia Auliszban, (Kr. e. 405); Platón Symposion, 179e (Kr. e. 388-367); Statius Achilleidák, 161, 174, 182 (Kr. e. 96)
.