A modern pingvineknél primitívebb evolúciós vonalhoz tartoztak. Legalábbis egyes taxonoknál a szárny, bár már elvesztette a madártollakat, még nem alakult át a mai pingvinfajok félmerev uszonyává: Míg a singcsont és az orsócsont már ellaposodott a hajtóerő növelése érdekében, a könyök- és csuklóízület még mindig nagyobb fokú rugalmasságot tartott meg, mint a modern nemzetségekben található merevebben záródó szerkezet. Úgy tűnik, hogy ennek az alcsaládnak a hanyatlása és végső soron eltűnése a megnövekedett versennyel függ össze, mivel az oligocén és miocén korban az emlősök, például a cetfélék és az úszólábúak jobban alkalmazkodtak a tengeri életmódhoz.
Az alcsalád tagjai Új-Zélandon, az Antarktiszon, Dél-Amerikában és valószínűleg Ausztráliában talált fosszíliákból ismertek, amelyek a középső vagy késő-eocénből a késő-oligocénbe nyúlnak vissza; az ausztrál középső-miocén Anthropodyptes nemzetséget is gyakran ehhez az alcsaládhoz rendelik, akárcsak az őspingvinek többi nemzetségét, kivéve a patagóniaiakat. Valójában sokáig úgy vélték, hogy minden olyan őspingvin, amelyet nem lehet a ma élő nemzetségekhez rendelni, a Palaeeudyptinae-hez tartozik; ezt a nézetet ma már általában elavultnak tekintik. Valószínű, hogy az új-zélandi/antarktiszi/ausztrál nemzetségek közül néhány, mint a Delphinornis, Marambiornis és Mesetaornis valóban ebbe az alcsaládba tartozik, de ugyanilyen valószínű, hogy mások, mint a Duntroonornis és a Korora, egy másik, kisebb és valószínűleg valamivel fejlettebb vonalat képviselnek.
A Palaeeudyptinae az eredeti meghatározás szerint (Simpson, 1946) csak a névadó nemzetséget tartalmazta, a többit az Anthropornithidae-ba sorolták. Az itt követett elrendezés Marples (1962) áttekintésén alapul, aki szinonimizálta a kettőt, frissítésekkel az újabb eredmények figyelembevételével.