Az opioidantagonista vagy opioidreceptor-antagonista olyan receptorantagonista, amely egy vagy több opioidreceptorra hat.
A naloxon és a naltrexon gyakran használt opioidantagonista gyógyszerek, amelyek kompetitív antagonisták, amelyek az agonistáknál nagyobb affinitással kötődnek az opioidreceptorokhoz, de nem aktiválják a receptorokat. Ezáltal hatékonyan blokkolják a receptort, megakadályozva, hogy a szervezet reagáljon az opioidokra és az endorfinokra.
Egyes opioidantagonisták nem tisztán antagonisták, de bizonyos gyenge opioid részleges agonista hatást fejtenek ki, és nagy dózisban adagolva opioid-naiv egyéneknek fájdalomcsillapító hatást fejthetnek ki. Ilyen vegyületek például a nalorfin és a levallorfin. Ezeknek a specifikus gyógyszereknek a fájdalomcsillapító hatása azonban korlátozott, és általában diszfória kíséri őket, ami valószínűleg a κ-opioid receptoron kifejtett további agonista hatásnak köszönhető. Mivel opioid elvonási hatásokat váltanak ki azoknál az embereknél, akik opioid teljes agonistákat szednek vagy nemrégiben használtak, ezeket a gyógyszereket gyakorlati szempontból általában antagonistáknak tekintik.
A gyenge parciális agonista hatás bizonyos célokra hasznos lehet, és korábban használták is, például a nalorfin használatával a korábbi opioidfüggők hosszú távú fenntartására, azonban hátrányai is lehetnek, például a légzésdepresszió súlyosbítása olyan betegeknél, akik nem opioid nyugtatókat, például alkoholt vagy barbiturátokat túladagoltak. Másrészt a naloxonnak nincs parciális agonista hatása, sőt, valójában részleges inverz agonista a μ-opioid receptorokon, ezért az opioid-túladagolás kezelésére az előnyben részesített antidotikum.
A naltrexon szintén parciális inverz agonista, és ezt a tulajdonságát kihasználják az opioidfüggőség kezelésében, mivel egy tartós, alacsony dózisú naltrexon kúra képes visszafordítani a megváltozott homeosztázist, amely az opioid agonista gyógyszerek hosszú távú visszaéléséből ered. Ez az egyetlen olyan kezelés, amely képes visszafordítani az opioidfüggőség hosszú távú utóhatásait, az úgynevezett posztakut elvonási szindrómát, amely egyébként olyan tünetekkel jár, mint a depresszió és a szorongás, amelyek esetleges visszaeséshez vezethetnek. Az alacsony dózisú naltrexon kúrát ezért gyakran alkalmazzák az opioidfüggőség kezelésének utolsó lépéseként, miután a beteget leszoktatták a helyettesítő agonistáról, például a metadonról vagy a buprenorfinról, hogy helyreállítsák a homeosztázist, és minimalizálják a posztakut elvonási szindróma kockázatát, miután a fenntartó agonistát megvonják.