Az alacsony iskolai teljesítmény és az a kutatási eredménysorozat, amely szerint a kockázatos tinédzser viselkedés leggyakrabban délután 3 és 6 óra között fordul elő, arra késztette a döntéshozókat, hogy a fiatalok számára az iskola utáni órákat a “legjobb” módon töltsék ki.
A megoldások megtalálására törekedve a döntéshozók szemügyre veszik a pszichológiai kutatásokat, amelyek szerint az olyan iskolán kívüli tevékenységek, mint a focizás, a hegedűtanulás vagy az idősek otthonában végzett önkéntes munka megakadályozzák, hogy a serdülők szexszel, drogokkal és más kockázatos viselkedéssel kísérletezzenek, és segítenek boldogabb, egészségesebb és produktívabb felnőtteket nevelni (lásd a januári Monitor-t).
A probléma az, hogy nincs konszenzus arról, hogy mitől lesz “jó” az iskolán kívüli program.
“A különböző programok olyanok, mint a különböző gyümölcsök – egyesekben sok az A, másokban sok a C, míg mások meglehetősen vitamintalanok” – mondja Jean Grossman, PhD, közgazdász és a Public/Private Ventures kutatási alelnöke, egy nemzeti agytröszt, amely a fiatalok és fiatal felnőttek boldogulásának segítésére összpontosít.
A kutatók és a politikai döntéshozók közötti viták arról szólnak, hogy a programoknak a hátrányos helyzetű fiatalokat vagy az összes fiatalt kell-e megcélozniuk, illetve hogy szigorúan a tanulmányokra vagy az olyan “gazdagító tevékenységekre” kell-e összpontosítaniuk, mint a zene, a művészet és a sport. A politikusok inkább a tanulmányi fókuszt támogatják, mivel a jegyeket könnyű mérni, és a nemzeti versenyképesség a legfontosabb szempont. A pszichológusok és társadalomtudósok ezzel szemben a fejlődési megközelítést vallják: Számukra az egész gyermek számít, és bíznak abban, hogy ha a közösségek szisztematikusan holisztikusabb ifjúsági fejlesztési modelleket alkalmaznak, akkor a tanulmányi előnyök is követni fogják.
És valóban, néhány fejlődési alapú ifjúsági program már kapcsolatot mutat a programokon való részvétel és a pozitív iskolai teljesítmény és viselkedés között. Egy nemrégiben 15 ifjúságfejlesztési programról készült összefoglaló tanulmány például azt találta, hogy a holisztikusabb, legkevésbé célzott megközelítésű programok a gyerekek tanulmányi eredményeit is elősegítik, míg egy 120 közösségi ifjúsági programot vizsgáló hosszú távú tanulmány szintén iskolai előnyöket mutat.
A Wisconsini Egyetem pszichológusa, Deborah Lowe Vandell, PhD, kisebb gyerekek körében végzett vizsgálatai szintén azt találták, hogy az iskola utáni “gazdagító tevékenységek”, például a zene és a művészet segítik a gyerekeket olyan képességek fejlesztésében, mint a koncentráció, ami segíthet nekik a jobb iskolai teljesítményben (lásd a kapcsolódó cikket).
Mitől lesz jó egy program
A Columbia Egyetem pszichológusai, Jodie Roth, PhD és Jeanne Brooks-Gunn, PhD által írt, nemrég közzétett politikai jelentés arra a következtetésre jutott, hogy a jó iskolán kívüli programokat “leginkább az jellemzi, hogy a fiatalokat inkább fejlesztendő erőforrásként, mint kezelendő problémaként kezelik.”
A jelentés szerint a “What Do Adolescents Need for Healthy Development? Implications for Youth Policy” című dokumentum szerint a jó programoknak:
-
segíteniük kell a fiatalokat abban, hogy erős, pozitív kapcsolatokat alakítsanak ki a felnőttekkel.
-
A fiatal erősségeire kell építeniük, ahelyett, hogy a gyengeségeire koncentrálnának.
-
Biztosítson olyan környezetet, amely segíti a fiatalokat a kortársakkal való pozitív kapcsolatok kialakításában.
-
Adjon a fiataloknak olyan kihívásokat, amelyeknek meg tudnak felelni.
-
Biztosítson olyan gazdagító, kreatív tevékenységeket, amelyekben részt vehetnek.
-
Adjon lehetőséget a fiataloknak a vezetői és döntéshozatali készségek fejlesztésére.
-
Fókuszáljon a fiatalok fejlődési igényeire azáltal, hogy a programok a tizenévesek önállóságának ápolásával egyidejűleg útmutatást is adnak nekik.
-
Mindezeket a lehetőségeket hosszú távon biztosítsák.
Ezek közül az elemek közül sok összejött Milbrey McLaughlin, PhD közösségi kutató és politológus, a Stanford Egyetem David Jacks neveléstudományi és közpolitikai professzora által készített hosszú távú tanulmányban. McLaughlin az elmúlt 12 évben a “Community Counts” nevű projektet vezette, amely 34 város 120 ifjúsági szervezetét vizsgálta. Ő és kutatócsoportja mintegy 800 fiatalt figyelt meg, közülük 60-at intenzíven követett.
A csapat egy olyan szemszögből indult, amely megtestesíti az ifjúságfejlesztés szellemét: magukkal a gyerekekkel.
“A közösségi alapú munka során az 1980-as évek elején olyan gyerekekbe botlottam, akik igazán kihívást jelentő háttérrel rendelkeztek, és mindannyian elég jól boldogultak” – emlékszik vissza McLaughlin. “A szörnyű esélyek ellenére még mindig iskolába jártak, nem drogoztak, és pozitívan tekintettek a jövőbe.”
Amikor utánajárt, hogy miért van ez így, kiderült, hogy a tizenévesek maguk választották ki azokat a programokat – legyenek azok YMCA-k, sportprogramok vagy a helyi tánccsoport -, amelyek strukturáltak, támogatóak és kihívást jelentettek.
“Ezek a gyerekek nem akartak “csak lógjunk és szórakozzunk” típusú helyeken lenni” – mondja McLaughlin. Ehelyett olyan helyzeteket választottak, amelyek ellentétei voltak a problémás otthonaiknak és környéküknek, a tanulás, a növekedés, a struktúra és a biztonság helyeit. Úgy véli, szinte mintha öntudatlanul azt választották volna, amire a pszichoszociális egészségükhöz szükségük van.”
Sok program közös jellemzője volt, hogy hajlamosak voltak az “értékelés-központúságra” – arra összpontosítottak, hogy visszajelzést adjanak a gyerekeknek a legkülönbözőbb területeken. A fiatalok folyamatosan visszajelzést kértek a program felnőttjeitől a teljesítményükről, a felnőttek pedig folyamatosan szolgáltattak nekik.
McLaughlin azt is észrevette, hogy jelen volt a “beágyazott tanterv” – egy holisztikus, életorientált tanítási megközelítés, amely túlmutatott az adott tantárgyon. A tanárok nem csak azt mutatták meg a gyerekeknek, hogyan kell kosárlabdát zsákolni vagy színdarabban játszani. Olyan életvezetési készségekre is megtanították őket, mint a jó étkezési szokások vagy a társaikkal való bánásmód – lényegében nagyszerű mentorok voltak.
A vizsgálatban részt vevő 60 fiatal hosszú távú nyomon követése azt mutatja, hogy ezek a programok mennyire jól szolgálták őket. Négy kivételével 25 éves korukban mindannyian jól boldogultak az életben, jó munkahelyük volt, és aktívan részt vettek a közösségükben. A fiatalok jól teljesítettek az önbevallásuk szerinti tanulmányi méréseken is: 26 százalékuk nagyobb valószínűséggel számolt be arról, hogy jó jegyekért elismerésben részesültek, mint az amerikai fiatalok általában, és azok, akik gyakran részt vettek a programokon, több mint kétszer nagyobb valószínűséggel számoltak be ilyen elismerésről.
A tanulmány “ellentmond a tizenévesekkel kapcsolatos hagyományos bölcsességnek, miszerint nem akarnak részt venni egészséges, szervezett tevékenységekben, hanem inkább lógnak és bandák tagjává válnak” – véli McLaughlin. “Ez téves következtetés. Valóban csatlakozni akarnak az ilyen jellegű szervezetekhez – csak nincs belőlük elég.”
Egy modell erősségei
A fiatalok fejlesztését célzó programok értékelésének nemrégiben készült összefoglalója azt sugallja, hogy McLaughlinnak igaza lehet. Az összegzés arra a következtetésre jutott, hogy az ilyen programok ritkák, vagy legalábbis rosszul értékeltek, és hogy a gyerekek számára a legjobb eredményeket azok érték el, amelyek inkább az ifjúságfejlesztés keretrendszerét alkalmazzák, mint a deficit-alapú vagy kockázati viselkedési modellt.
A Columbia Egyetem kutatói, Roth, Brooks-Gunn, Lawrence Murray, PhD és William Foster, PhD által végzett tanulmányban a csapat 15 közösségi alapú, fiatalokat szolgáló program jellemzőit vizsgálta. A 15 programból hat egy holisztikus ifjúságfejlesztési modellen alapult; hat program célja az volt, hogy segítsen a fiataloknak elkerülni bizonyos problémás viselkedési formákat, mint például az alkoholfogyasztás vagy a tinédzserterhesség; három pedig arra törekedett, hogy a fiatalok olyan konkrét készségeket sajátítsanak el, amelyekkel elkerülhető a kockázatvállaló viselkedés, mint például az asszertív képzés, a jövőtervezés és a kortársak befolyásának való ellenállás megtanulása.
A tanulmány szerzői megállapították, hogy az ifjúságfejlesztési modellt alkalmazó programokban részt vevő fiatalok – köztük a Big Brothers/Big Sisters, a Quantum Opportunities Programs és a Woodrock Inc.általában pozitívabb eredményeket értek el a legkülönbözőbb területeken, mint a célzott vagy specifikus fókuszú programokban részt vevők. A szélesebb körű programokban részt vevő fiatalok javulást mutattak a tanulmányi, szociális és kockázatvállalási területeken.
Ezzel szemben a célzottabb programokban részt vevő fiatalok csak azokon a területeken mutattak javulást, amelyek megváltoztatására a programok irányultak. A Girls, Incorporated programja, amely a kortársakkal szembeni ellenállásra tanított, például csökkentette az ivás arányát azoknál a résztvevőknél, akik már ittak, és késleltette az ivás kezdetét azoknál, akik korábban nem ittak. A tanulmány eredményei a Journal of Research on Adolescence című folyóiratban olvashatók (Vol. 8, No. 4, pp. 423459).
Hová tovább?
Most, hogy a pszichológia szolgáltatott némi bizonyítékot arra, hogy mi működhet az ifjúságfejlesztési programok között, “tudnunk kell, hogy csomagoljuk-e őket programokba, hogy a gyerekek eljönnek-e hozzájuk, és hogy ezek a programok valóban változást hoznak-e” – mondja Grossman a Public/Private Ventures-től.
Szerencsére az ifjúságfejlesztési terület tele van lelkes kutatókkal, akik készen állnak arra, hogy kiderítsék. Számos innovatív program nagyszabású értékelése van folyamatban, köztük az Egyesült Államok Oktatási Minisztériumának 21. századi közösségi tanulási központjai, a Wallace Readers’ Digest Extended Service Schools, a The After-School Corporation és a Beacons programok.
Ezeken kívül a Nemzeti Kutatási Tanács egy bizottsága, amelynek tagja a kiváló serdülőkutató Jacquelynne Eccles, PhD, naprakésszé teszi a fiatalok számára szervezett közösségi alapú programok helyzetét, és idén tavasszal jelentést fog kiadni. Ahhoz, hogy elegendő jó tanulmányt gyűjtsön össze a vizsgálathoz, a testületnek nagymértékben kellett merítenie az ifjúsági prevenciós szakirodalomból, mondja Eccles, aki a Michigani Egyetem Wilbert McKeachie Pszichológia, Nevelés és Női Tanulmányok egyetemi professzora.
Ezek az együttes erőfeszítések mind arra kezdenek rámutatni, hogy a programoknak, amelyek segíthetnek a fiataloknak elérni a lehetőségeiket, lehetséges érdemei vannak, jegyzi meg Grossman.
“Olyan társadalomban élünk, amely úgy véli, hogy az embereket magukra kell hagyni, hogy “programok” segítsége nélkül a saját útjukat járják”, mondja. “De a tizenévesekkel az a probléma, hogy még nem találták meg az útjukat.”
A jó iskolán kívüli programok szerinte segíthetnek nekik megtalálni ezt az utat a puszta tanulásnál nagyobb mértékben.
Tori DeAngelis író Syracuse-ban, N.Y.-ban él.