A megszemélyesítés olyan irodalmi eszköz, amely élénk képet fest az olvasóknak a tájakról, égi objektumokról és más természeti csodákról. Ez egy olyan szófordulat, amellyel a szerzők színt és életet adnak a témáknak és a szereplőknek, kiemelve és tisztázva a karaktereket és a jeleneteket, valamint dimenziót és színt adva a szereplőknek és a jeleneteknek. A megszemélyesítés segít életre kelteni az élettelen tárgyakat, és vonzóbbá teszi őket a közönség számára. Amellett, hogy megkönnyíti az olvasók számára a karakterek és jelenetek megértését, a megszemélyesítés eszközként szolgál az olvasók és a karakterek közötti érzelmi kapcsolat megteremtéséhez. Azáltal, hogy a szerzők absztrakt tárgyaknak vagy állatoknak emberi tulajdonságokat tulajdonítanak, például azt, hogy képesek érzelmeket kifejezni és érzésekkel rendelkezni, lehetővé teszik az olvasók számára, hogy megértsék a nem emberi alanyok nézőpontját.
A megszemélyesítés számos jelentős műben előfordul, többek között Henry Wadsworth Longfellow és Emily Dickinson műveiben. Longfellow a megszemélyesítést a “Paul Revere’s Ride” című versében használja, amikor a versben szereplő ablakoknak a látás és a gondolkodás emberi képességeit adja. Ez segít megteremteni a baljós és titokzatos hangulatot. Dickinson a megszemélyesítést úgy használja, hogy a jeleneteknek és az árnyékoknak a hallás képességét adja, ami felnagyítja a környező napfény hatását.