Nem számít, hol élsz, jó eséllyel van a közelben egy varjú. Amit talán észre sem veszel, az a körülötted zajló családi dráma. Sok varjú, különösen a fészkelési időszakban, családi csoportokban él.
A párosodott párok felnőtt gyermekeikkel osztoznak a területen. Az idősebb utódok viszont segítenek szüleiknek az egyes évszakok új madárfiókájának felnevelésében.
Ez a fajta családi élet nem minden varjúfajnál és nem minden helyen fordul elő. Észak-Amerikában például tudjuk, hogy az amerikai varjak és az északnyugati varjak kooperatívan költöznek, de arra még nincs bizonyíték, hogy a halasi varjak ilyen életmódot folytatnának.
Lawrence Kilham az elsők között volt, aki az 1980-as évek elején leírta az amerikai varjak kooperatív fészkelését. Kilham hivatásos ornitológus volt, tanulmányait középkorában, virológus karrierje közepette kezdte el. A madarak viselkedésének tanulmányozására irányuló megközelítése szándékosan egyszerű volt – az egyéni viselkedés megfigyelése, amennyire csak lehetséges.
A hollók tanulmányozásához heti hét napot dolgozott egy füves székről, egy jegyzetfüzettel és távcsővel. Szerencséjére Floridában talált egy szelíd varjúpopulációt, amelyet egy magánfarm tulajdonosa rendszeresen etetett. Képes volt viselkedésük és tollazatuk sajátosságai alapján elkülöníteni az egyes varjakat.
Ezt a megközelítést alkalmazva Kilham egy sor tanulmányt végzett a varjakról és hollókról, amelyeket The American Crow and Common Raven című könyvében foglalt össze. Kilham végül több mint 90 tudományos cikket publikált, amelyek számos új ismeretet hoztak a madarak viselkedéséről.
A Kilham megfigyelései szerint a floridai farmon élő varjak a fészekrakás minden részén együttműködve dolgoztak.
A segítők botokat és más fészkelőanyagot hoztak, hogy segítsenek a nősténynek a fészek építésében. Az egyik fészeknél öt segítő varjú szorgalmasan hozta a botokat, “gyorsabban, mint ahogy az egyetlen nőstény elbírta volna őket”. A projekt gyorsan rendezetlenné vált.
A nőstény végül valahogy közölte, hogy ideje leállítani a botok szállítását. További két hétbe telt, mire a nőstény végül a kéznél lévő anyagokból befejezte a fészket.
Kilham megállapította: “Elképzelhető, hogy van egy határa a felnőtt segédek számának, amelyek inkább segítséget, mint akadályt jelenthetnek”. Más szóval, túl sok szakács a konyhában… Igen, a varjaknak is megvan ez a problémájuk.”
A költési időszak alatt a nőstény az ideje 90%-át a keltetéssel tölti. A párja és a többi segítő óránként néhányszor eteti.”
Kilham megjegyezte, hogy a keltetés idején a segítők látogatási aránya nagyon magas, de nem hoznak élelmet. Megjegyezte, hogy “úgy tűnik, hogy a látogatások nagy része kíváncsiságból történt”, és “a nőstény minden egyes alkalommal félrevonult, amikor egy segítő jött, lehetőséget adva neki, hogy megnézze a fiókákat.”
Az igazi munka ezután kezdődött a család számára, a szülők és a “segítő varjak” óránként több mint 20 látogatást tettek a fészekaljak etetésére. A fiatal madarakat a fészek elhagyása után még legalább két hétig kizárólag az idősebb varjak etették.
A későbbi, Kevin McGowan (Cornell) által vezetett New York-i hosszú távú varjúkutatások kimutatták, hogy a Kilham által Floridában tanulmányozott párokhoz hasonlóan a párok egész évben territóriumot tartottak, ahol a fiatalok akár hat évig is a szülőkkel maradtak. Egy varjú sem szaporodott egyedül legalább kétéves koráig. A legnagyobb varjúcsalád, amelyet feljegyeztek, 15 madárból állt.
Miért maradnak otthon a varjak, hogy segítsenek, ahelyett, hogy egyedül mennének ki?
A legnagyobb felismeréseinket ezzel a kérdéssel kapcsolatban egy Európában, hamvaskarvalyokkal foglalkozó kutatócsoporttól kaptuk. Vizsgálatok sorát végezték el, amelyek arra összpontosítottak, hogy meghatározzák, hol és mikor előnyös a segítő szerep.
A csapat megállapította, hogy Svájcban a kooperatív költés ritka, míg Spanyolországban gyakori. Hogy megtudják, hogy a természet (a genetika) vagy a neveltetés (a környezet) mozgatja-e a kooperatív fészkelést és a családi életet, kísérletet tettek azzal, hogy svájci varjútojásokat költöztettek spanyol varjúfészkekbe.
Az eredmények? Nurture all the way.
A spanyol szülők által felnevelt svájci varjak átvették a helyi családi életmódot, míg a Svájcban maradt testvéreik röviddel a függetlenség elérése után elhagyták az otthoni területet.
A kutatók két lehetséges magyarázatot adtak a két vizsgálati helyszín közötti különbségre.
Az első hipotézis szerint Spanyolországban talán nincs elég terület (más szóval, kemény a munkaerőpiac), ezért a felnőtt gyerekek egy ideig még otthon élnek, amíg megnyílik valami.
Bár a “kemény munkaerőpiac” magyarázat csábító, kiderült, hogy Spanyolországban valójában több üres terület áll rendelkezésre, mint Svájcban.
A második hipotézis az volt, hogy a két helyszín között az élelem elérhetőségében lehet különbség, ami befolyásolja, hogy egy terület mennyire képes eltartani egy családot.
Ez a hipotézis beigazolódott. A Svájc és Spanyolország közötti legfontosabb viselkedésbeli különbség az, hogy a spanyol varjak egész évben a territóriumukon maradnak, míg Svájcban (és egy olasz vizsgálati helyszínen) a varjak a fészkelési szezon után elhagyják a területüket. Ennek valószínűleg az az oka, hogy az év hidegebb időszakában táplálékszükségletük kielégítéséhez a territórium határain túlra kell menniük. A családok ilyenkor szétválnak, és a következő tavaszra a tavalyi utódok már nincsenek a közelben, hogy segítsenek.
Még Spanyolországban is, ahol az egész éves territóriumhasználat általános, a táplálék elérhetősége fontos tényező abban, hogy a fiatalok maradnak-e vagy elmennek. Kísérletek, amelyek során egyes territóriumokhoz plusz táplálékot adtak, kimutatták, hogy a tavalyi utódok nagyobb valószínűséggel maradnak, ha több táplálék áll rendelkezésre.
A maradás kompromisszumot jelent. Bizonyára minden fiatal varjú arra törekszik, hogy egy nap saját helyük legyen. De addig is a génjeik jó részét továbbadják azáltal, hogy segítenek felnevelni a fiatalabb testvéreiket. Azt várnánk, hogy a segítőként szerzett tapasztalataik révén ezek a fiatal varjak sikeresebb szaporodókká válhatnak, ha egyszer önálló életet kezdenek.
A kooperatív szaporodás elég gyakori ahhoz, hogy tudjuk, bizonyos helyzetekben előnyös. A varjúfélék családjába tartozó 116 faj (beleértve a szajkókat, szarkákat és diótörőket) mintegy 40%-a kooperatív költő. Becslések szerint az összes madárfajban csak körülbelül 9% az együttműködő szaporodók aránya.
Függetlenül attól, hogy egy varjúpárra vagy egy emberi párra gondolunk, nyugodtan mondhatjuk, hogy egy falu kell hozzá.