Lou Rawls soul énekes, aki csak a múlt hónapban hozta nyilvánosságra az agy- és tüdőrák elleni egyéves küzdelmét, péntek reggel Los Angelesben halt meg a betegség szövődményei miatt. Hetvenkét éves volt.
Rawls utolsó hónapjai tele voltak olyan problémákkal, amelyek túlmutattak az egészségügyi problémáin. Folyamatos vitát folytatott elhidegült feleségével, Ninával – aki későbbi éveiben menedzserként is tevékenykedett – a készpénz miatt, amelyhez ragaszkodott, hogy a nő “eltűnt”. Az énekes által kezdeményezett házasság érvénytelenítési tárgyaláson
Nina Rawls ragaszkodott ahhoz, hogy csupán azt próbálta megakadályozni, hogy Rawls lányai átvegyék az irányítást a vagyona felett. A jogi huzavona Rawls halálakor még nem zárult le.
A chicagói származású énekes, aki több mint fél évszázados karrierje során három Grammy-díjat nyert
, a gospel területén kezdte pályafutását: 1951-ben a középiskolai osztálytársa, Sam Cooke helyére lépett a Highway QC’s nevű együttesben. A hadseregben töltött idő után, ahol őrmesteri rangig emelkedett, Rawls újra felújította munkakapcsolatát Cooke-kal, akit az ötvenes évek végén turnékon kísért.
Egy autóbaleset az egyik ilyen túrán majdnem Rawls életébe került. Az 1958-as baleset helyszínén valóban halottnak nyilvánították, és öt napot töltött kómában, ezt az eseményt később élete egyik legmeghatározóbbjaként emlegette. Rawls egy év rehabilitáció után készen állt arra, hogy szélesítse zenei horizontját, és ez az erőfeszítés meghozta első gyümölcsét, amikor Cooke “Bring It on Home to Me” című dalának háttérvokálját adta.
Ez a színfalak mögötti erőfeszítés jelentős figyelmet szerzett a huszonhat éves újoncnak az iparágban, ami egy lemezszerződéshez vezetett, amely számos kiadványt eredményezett, az 1962-es Stormy Monday egyenes jazzétől az 1966-os Soulin’ pazarul fülledt énekléséig. Ez utóbbi kiadvány hozta meg Rawls első Top Ten kislemezét, a “Love Is a Hurtin’ Thing”-et, valamint első Grammy-jét, a legjobb R&B énekes előadásért járó díjat a “Dead End Street”-ért.”
Popular on Rolling Stone
Soulin’ is megszilárdította Rawls hírnevét, mint a korszak egyik legelegánsabb énekese, és nem kevesebb, mint Frank Sinatra elismerését érdemelte ki, aki úgy emelte ki, hogy “a legklasszikusabb énekléssel és a legselymesebb állkapcsokkal rendelkezik az énekesi játékban”. Egyformán folyékonyan beszélt standardeket, popot és jazzt, a televízióban és a vacsoraklubokban is állandó szereplőjévé vált, és azon kevés R & B kortársak közé tartozott, akik egy szimfonikus zenekarral és egy füstös zongoratrióval egyaránt jól érezték magukat. Ez a folyékonyság más tekintetben is segítette őt:
A hetvenes évek hajnalán Rawls a Philly soul egyik legfelismerhetőbb hangjává vált, köszönhetően a Kenny Gamble
és Leon Huff producerekkel való kapcsolatának, akik együtt dolgoztak vele azon a számon, amely a “You’ll Never Find Another Love Like Mine” című, később jellegzetes dalává vált. Félszavas előadásmódja – amit szeretett úgy hívni, hogy “monológok előadása, mint műalkotás” – érzékelhető érzékiséget kölcsönzött, egy olyan hangulatot, amelyet baritonjának rezonanciája is aláhúzott.
Rawls gyakran elhárította a hangszerével kapcsolatos dicséreteket, 1999-ben azt mondta egy philadelphiai újságnak: “Nem tehetek róla. A hangom azon a mélyponton van, ahol örökre megmarad.”
Ez a megjegyzés előrelátónak bizonyult. Miközben a slágerlistákon való jelenléte az elmúlt években elhalványult, Rawls éneklés iránti lelkesedése – és az a képessége, hogy szinte bármilyen elé tett dalt mézesmázossá varázsoljon – töretlen maradt, amit olyan elismert lemezek bizonyítanak, mint a 2003-as Rawls Sings Sinatra.
A turnézás mellett, amelyet élete utolsó hónapjaiig fenntartott, Rawls továbbra is aktívan részt vett jótékonysági tevékenységében – elsősorban a United Negro College Fund (Egyesült Néger Főiskolai Alapítvány) számára, amely számára több százmillió dollárt gyűjtött össze közel huszonöt éven át évente megrendezett telethonjai során.
Rawls-t négy gyermeke, Louanna Rawls, Lou Rawls, Jr, Kendra Smith és Aiden Allen, aki január 10-én lesz egyéves.