A Marshall-terv, más néven az európai helyreállítási program egy olyan amerikai program volt, amely a második világháború pusztításait követően Nyugat-Európának nyújtott segítséget. A programot 1948-ban léptették életbe, és több mint 15 milliárd dollárt biztosított a kontinens újjáépítésének finanszírozására. Az amerikai külügyminiszter, George C. Marshall ötlete volt, akiről a programot elnevezték, és négyéves tervként dolgozták ki a háború során súlyosan megrongálódott városok, iparágak és infrastruktúra újjáépítésére, valamint az európai szomszédok közötti kereskedelmi akadályok felszámolására – és az ezen országok és az Egyesült Államok közötti kereskedelem előmozdítására.
A gazdasági újjáépítés mellett a Marshall-terv egyik kimondott célja az volt, hogy megállítsa a kommunizmus terjedését az európai kontinensen.
A Marshall-terv végrehajtását az Egyesült Államok és európai szövetségesei, valamint a Szovjetunió közötti hidegháború kezdeteként említik, amely ténylegesen átvette az irányítást Közép- és Kelet-Európa nagy része felett, és szatellitköztársaságait kommunista nemzetként hozta létre.
A Marshall-tervet kulcsfontosságú katalizátornak tekintik az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO), az észak-amerikai és európai országok 1949-ben létrehozott katonai szövetségének megalakulásában is.
Európa a második világháború után
A háború utáni Európa súlyos helyzetben volt: Polgárainak milliói haltak meg vagy sebesültek meg súlyosan a második világháborúban, valamint a hozzá kapcsolódó atrocitásokban, például a holokausztban.
Sok város, köztük Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Olaszország és Belgium néhány vezető ipari és kulturális központja elpusztult. A Marshallnak átadott jelentések szerint a kontinens egyes régiói az éhínség szélén álltak, mert a harcok miatt megszakadt a mezőgazdasági és egyéb élelmiszertermelés.
A térség közlekedési infrastruktúrája – vasutak, utak, hidak és kikötők – is jelentős károkat szenvedett a légicsapások során, és számos ország hajózási flottája elsüllyedt. Valójában könnyen lehetett azt állítani, hogy az egyetlen világhatalom, amelyet a konfliktus strukturálisan nem érintett, az Egyesült Államok volt.
A Marshall-terv keretében koordinált újjáépítést a résztvevő európai államok 1947 második felében tartott találkozóját követően fogalmazták meg. Nevezetesen, meghívást kaptak a Szovjetunió és szatellitállamai is.
Ezek azonban nem csatlakoztak az erőfeszítésekhez, állítólag attól tartva, hogy az Egyesült Államok beavatkozik saját nemzeti ügyeikbe.
Harry Truman elnök 1948. április 3-án írta alá a Marshall-tervet, és a segélyeket 16 európai nemzetnek osztották szét, köztük Nagy-Britanniának, Franciaországnak, Belgiumnak, Hollandiának, Nyugat-Németországnak és Norvégiának.
Az amerikai nagylelkűség jelentőségét kiemelve, a segélyezésre fordított milliárdok ténylegesen az akkori amerikai bruttó hazai termék bő 5 százalékát tették ki.
Mi volt a Marshall-terv?
A Marshall-terv lényegében egy főre jutó alapon nyújtott segélyt a kedvezményezetteknek, nagyobb összegeket a nagy ipari hatalmaknak, például Nyugat-Németországnak, Franciaországnak és Nagy-Britanniának. Ez Marshall és tanácsadóinak azon a meggyőződésén alapult, hogy e nagyobb nemzetek fellendülése alapvető fontosságú az általános európai fellendüléshez.
Mégis nem minden résztvevő nemzet részesült egyformán. Az olyan nemzetek, mint Olaszország, amely a tengelyhatalmakkal harcolt a náci Németország oldalán, és azok, amelyek semlegesek maradtak (pl. Svájc), kevesebb támogatást kaptak fejenként, mint azok az országok, amelyek az Egyesült Államokkal és a többi szövetséges hatalommal harcoltak.
A figyelemre méltó kivétel Nyugat-Németország volt: Bár a második világháború vége felé egész Németország jelentős károkat szenvedett, egy életképes és újjáéledt Nyugat-Németországot alapvető fontosságúnak tekintették a régió gazdasági stabilitása szempontjából, valamint a “vasfüggöny” túloldalán, Kelet-Németországban lévő kommunista kormány és gazdasági rendszer nem is olyan finom dorgálásaként.
Összességében Nagy-Britannia a Marshall-terv keretében nyújtott összes támogatás nagyjából egynegyedét kapta, míg Franciaország a pénzeszközök kevesebb mint egyötödét.
A Marshall-terv hatása
Érdekes módon a Marshall-terv valódi gazdasági haszna a megvalósítása óta eltelt évtizedekben sok vita tárgyát képezte. Az akkori jelentések szerint ugyanis Nyugat-Európa a terv életbe lépésekor már jócskán a fellendülés útjára lépett.
Az Egyesült Államok jelentős befektetései ellenére a Marshall-terv keretében nyújtott pénzeszközök a részesülő országok összesített nemzeti jövedelmének kevesebb mint 3 százalékát tették ki. Ez viszonylag szerény GDP-növekedést eredményezett ezekben az országokban a terv négyéves időtartama alatt.
Ezzel együtt a terv utolsó évére, 1952-re a gazdasági növekedés a támogatásban részesült országokban meghaladta a háború előtti szintet, ami a program pozitív hatásának erős mutatója, legalábbis gazdaságilag.
A Marshall-terv politikai öröksége
Politikai szempontból azonban a Marshall-terv öröksége vitathatatlanul másról árulkodik. Tekintettel arra, hogy a szovjet államok úgynevezett keleti blokkja megtagadta a részvételt, a kezdeményezés minden bizonnyal megerősítette azokat a megosztottságokat, amelyek már kezdtek gyökeret verni a kontinensen.
Azt is érdemes megjegyezni, hogy a Marshall-terv keretében kiutalt összegek 5 százalékát az Egyesült Államok titkosszolgálati szerve, a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) kapta. A CIA ezeket a pénzeket arra használta fel, hogy több európai országban “fedőcégeket” hozzon létre, amelyek célja az amerikai érdekek előmozdítása volt a régióban.
Az ügynökség állítólag egy antikommunista lázadást is finanszírozott Ukrajnában, amely akkoriban szovjet szatellitállam volt.
A Marshall-tervet azonban általában véve dicsérték azért a kétségbeesetten szükséges lendületért, amelyet Amerika európai szövetségeseinek adott. Ahogy a terv tervezője, George C. Marshall maga mondta: “Politikánk nem egy ország ellen irányul, hanem az éhség, a szegénység, a kétségbeesés és a káosz ellen.”
A Marshall-terv eredeti négyéves időszakán túli meghosszabbítására irányuló erőfeszítések mégis elakadtak a koreai háború 1950-es kitörésével. A terv keretében támogatásban részesülő országoknak nem kellett visszafizetniük az Egyesült Államoknak, mivel a pénzeket támogatás formájában ítélték oda. Az országok azonban a pénz nagyjából 5 százalékát visszafizették, hogy fedezzék a terv végrehajtásával kapcsolatos adminisztratív költségeket.