Lángszóró

Lángszóró, katonai támadófegyver, amely lángoló olaj vagy sűrített benzin sugárát lövi az ellenséges állások ellen. A második világháborúban és a későbbi háborúkban használt formájában alapvetően egy vagy több üzemanyagtartályból, a hajtóerőt biztosító sűrített gázzal teli palackból, a tartályokhoz csatlakoztatott hajlékony tömlőből és egy kioldó fúvókából állt, amely valamilyen eszközzel volt felszerelve az üzemanyag kilövellésekor történő meggyújtására. A hordozható típus, amelyet a szárazföldi csapatok hátán hordoztak, körülbelül 45 yard (41 méter) hatótávolságú volt, és körülbelül 10 másodpercnyi folyamatos “tüzeléshez” elegendő üzemanyaggal rendelkezett. A harckocsi tornyokba szerelt nagyobb és nehezebb egységek több mint 100 yard (90 méter) hatótávolsággal rendelkeztek, és körülbelül 60 másodpercnyi tüzeléshez elegendő üzemanyagot szállítottak. A maximális eredmény elérése érdekében általában több rövid sorozatot lőttek ki, nem pedig egyetlen hosszú lövést.

A modern lángszórók először az 1900-as évek elején jelentek meg, amikor a német hadsereg két modellt tesztelt, egy nagyot és egy kicsit, amelyet Richard Fiedler nyújtott be. A kisebbik Flammenwerfer, amely elég könnyű volt ahhoz, hogy egy ember hordozhassa, gáznyomás segítségével mintegy 20 yard (18 méter) távolságra lángoló olajsugarat bocsátott ki. A nagyobb modell, amely ugyanezen az elven alapult, nehézkesen szállítható volt, de hatótávolsága meghaladta a 40 yardot (36 métert), és 40 másodperces folyamatos tüzeléshez elegendő üzemanyaggal rendelkezett. A német hadsereg átvette ezeket a fegyvereket, és 1915-ben meglepetésszerűen alkalmazta őket a szövetséges csapatok ellen. A britek és a franciák hamarosan saját lángszórókkal válaszoltak, de az első világháborús típusok hatótávolsága és tűzideje korlátozott volt. Úgy tűnik, hogy fő hatásuk az volt, hogy terrorizálják a csapatokat, amelyek ellen bevetették őket.

A későbbi években minden nagyhatalom alkalmazott lángszórókat, mind a hátizsákos, mind a harckocsira szerelt változatot. Ugyanazon az elven alapultak, mint Fiedler korai modelljei, de olyan technikai finomításokat építettek be, amelyek hatékonyabbá tették őket. A brit és amerikai lángszórókat napalmmal táplálták, egy olyan sűrített benzintípussal, amely sokkal messzebbre szállt, mint a közönséges benzin, intenzív hővel égett, és kocsonyaként tapadt mindenre, amihez hozzáért. Ezek a félelmetes fegyverek értékesnek bizonyultak az ellenséges csapatok megtámadására, az álcázóanyagok kiégetésére, valamint az aljnövényzet vagy az ellenséges állások lövegnyílásainak szondázására. Különösen hatékonyak voltak a második világháborúban a japánok védekező típusú hadviselése ellen, akik a csendes-óceáni szigeteken lévő barlangjaikat és kókuszdiófából készült bunkereket védték. Az 1950-es években az amerikai hadsereg vegyi alakulatai kifejlesztettek egy könnyű, egylövetű, hordozható lángszórót, amelyet közelről lehetett használni megerősített állások ellen.