Ez a szakasz képezi a csuklót az Efézus 1-3 teológiai kijelentése és az azt követő buzdító anyag (4:17-6:20) között.
Az egyháztól megkövetelt magatartás teológiai indoklását adja.
Az elsődleges felhívás az egységre szól. A levél címzettjeinek “mindent meg kell tenniük, hogy megőrizzék a Lélek egységét a békesség kötelékében” (4:3). Fel kell készíteniük a szenteket a szolgálatra, “amíg mindnyájan el nem jutunk a hit és az Isten Fia ismeretének egységére” (4:13). Az “egy” szó hétszeres használata (4:4-6) az egyház egységéről szóló költői kijelentés középpontját képezi. A felsorolás Isten egységével tetőzik. Ahogy az Efézusi levél korábbi részei Istent azonosították az egyház identitásának forrásaként (vö. 1:3-8), úgy itt az egyház egysége Isten egységét tükrözi.
A görögben a 7. vers is az “egy” szóval kezdődik. Az angol fordításban nem lehet megtartani a párhuzamot. “És mindnyájunknak kegyelem adatott” – ez az egyik módja annak, hogy a görög által alkotott párhuzamra gondoljunk. A 4-6. versek nyomán a 7. vers visszahozza az egység fogalmát az egyéni tapasztalathoz – mindannyiunkhoz. A hívő Isten kegyelmének megtapasztalása a test egységének nagyobb céljához kapcsolódik.
A gyülekezet egysége Isten Krisztusban való kiengesztelődésének ajándékát tükrözi. A bevezető “tehát” (4:1) jelzi, hogy az itteni érvelés logikusan következik az előző versekből. Az Efézus 1-3-ban a szerző részletesen kifejtette a zsidók és a pogányok közötti megbékélést, amelyet Isten Krisztusban hozott létre. Az “egy” szó ismételt használata a 2:14-16-ban (akárcsak a 4:4-8-ban) kiemeli az üzenetnek ezt az aspektusát: az egyház “egy új emberiség”, amelyet Krisztus teremtett. A hit misztériuma (vö. 3,9) az, hogy Jézus egy testén keresztül Isten két különböző csoportot egyesített egy üdvösségterv alá. Bár egykor mind a zsidók, mind a pogányok test szerint éltek (2,3), a zsidók mégis “közel” voltak Istenhez, míg a pogányok “távol” (2,17). Krisztus által most mindkét csoport egyesült és közelebb került Istenhez. Az író két metaforát használ az egyesülés és az ebből fakadó Istennel való közelség kifejezésére: Zsidók és pogányok egy testet alkotnak, amelynek Krisztus a feje (1:22-23), és egy építményt, amelynek Krisztus a sarokköve (2:21-22).
Az egyháznak ezt az egységet kell tükröznie. A szerző azonban világossá teszi, hogy az egyház tökéletessége egy folyamat, és nem egy befejezett esemény. Krisztus ajándékokkal ruházta fel az egyházat (4:7, 11), hogy az egyház mint Krisztus teste érettségre jusson. A 12-16. versek test-metaforája érdekes: az egyház úgy van ábrázolva, mint aki saját testévé növekszik. Krisztus már “érett” (13. vers; a görög, amit az NRSV “érettségnek” fordít, szó szerint inkább “a teljes ember”). Mégis az egyháznak, amely Krisztus teste, építenie kell a testet, amíg el nem éri Krisztus termetét (13. vers). Hasonlóképpen, a 14-15. versekben a felidézett kép az, hogy a test felnő, hogy találkozzon a fejével, Krisztussal. A szerző szerint az egyház már Krisztus teste, még akkor is, ha folyamatosan Krisztus felé növekszik.
A 4:11-13-ban található tisztségek felsorolása sok értelmező számára teológiai problémát jelent. Úgy tűnik, hogy ezekben a versekben a Krisztus által adott ajándékokat különböző vezetőkkel azonosítják, akiknek az a feladatuk, hogy az összes szentet kiképezzék. Ezzel szemben a “Lélek ajándékai”, amelyekről Pál az 1Kor 12-ben beszél, olyan ajándékoknak tűnnek, amelyeket bármely hívő birtokolhat és használhat a test javára (vö. 1Kor 12:4-11). Sok olvasó számára az 1. Korinthusi levél kapcsolódó szövege vonzóbb lehet, mert az egész gyülekezet egyformán részesül Isten ajándékaiban. Itt úgy tűnik, hogy az ajándékok kizárólag a gyülekezet vezetőihez tartoznak – vagy pontosabban: az ajándékok a gyülekezet vezetői.”
A 4:11-13-at azonban úgy is lehet olvasni, mint annak elismerését, hogy a jó vezetők szükségesek a gyülekezet egységéhez. Másutt a szerző már feltételezte, hogy Isten minden hívőnek ajándékba adta a kegyelmet (4:7; vö. 1:3-6). Mindazonáltal bizonyos emberek különleges módon vannak megajándékozva a test építésére, és ez Isten kegyelmének ajándéka. Az itteni nyelvezet nem követel kritikátlan engedelmességet a vezetőknek, hanem a vezetőket Isten ajándékaként értelmezi, hogy a test növekedését irányítsák.”
Az Efézusi levél kontextusában szemlélve az egység, amelyre az egyház a 4:1-16-ban meghívást kap, kihívást jelentő következményekkel járhat a mai gyülekezetek számára. Az első században sok zsidó és pogány küzdött azért, hogy elfogadja a zsidók és pogányok megbékélésének üzenetét (vö. Galata levél, ApCsel 10-15). Isten kiengesztelődésének ajándéka azt jelenti, hogy azok, akiket eddig “távolinak” tekintettek, most azok, akiket Isten egyformán megajándékozott. A mai egyházak “válaszfalai” is ebben a megvilágításban tekinthetők, bár a mi esetünkben a melegek és heterók, feketék és fehérek, gazdagok és szegények vagy férfiak és nők kategóriái relevánsabbak lennének. Az egyháznak egységében kell megtestesítenie a Krisztusban lehetővé tett megbékélést, aki “lerombolta a választófalat, vagyis a köztünk lévő ellenségeskedést” (2:14).
Az Efézusi levélben az egység nem azonos az egyformasággal. Isten misztériuma, amely Krisztusban nyilatkozik meg, és amely a zsidók és a pogányok megbékélését eredményezi, nem tünteti el az e különböző csoportok közötti különbségeket. Ehelyett, ami az egyházon keresztül ismertté válik, az “Isten bölcsessége a maga gazdag változatosságában” (3:10). A 4:1-16-ban található felhívás része a tolerancia, vagyis “egymás elviselése” (4:2). Nem azt feltételezi, hogy minden különbség megszűnik, hanem azt, hogy még a különbségek fennmaradása mellett is az egyház mégis testként nőhet össze.