Funkció
A haldoklás folyamatának megértéséhez a leggyakrabban tanított rendszert Dr. Elizabeth Kubler-Ross vezette be 1969-ben megjelent, A halálról és a haldoklásról című könyvében. A könyv halálos betegekkel készített interjúkon keresztül vizsgálta a haldoklás élményét, és leírta a haldoklás öt szakaszát: Tagadás, düh, alkudozás, depresszió és elfogadás (DABDA). Kubler-Ross és mások később az ő modelljét alkalmazták a veszteség megélésére számos kontextusban, beleértve a gyászt és más jelentős életváltozásokat, mint például a végtagamputáció vagy a munkahely elvesztése. Bár a szakaszokat gyakran szigorúan értelmezik, és elvárják, hogy a betegek egymás után haladjanak át rajtuk, Kubler-Ross megjegyezte, hogy ő nem ezt állítja, és hogy az egyes betegeknél az egyes szakaszok eltérő módon jelentkezhetnek, ha egyáltalán jelentkeznek. A modell, amely egy kvalitatív és tapasztalati tanulmány eredménye volt, szándékosan személyes és szubjektív, és nem szabad természeti törvényként értelmezni. A szakaszok inkább egyfajta heurisztikát nyújtanak a végstádiumú betegségben gyakori gondolkodási és viselkedési mintákhoz, amelyek egyébként atipikusnak tűnhetnek. E minták ismerete segíthet az egészségügyi szolgáltatóknak abban, hogy empátiát és megértést nyújtsanak a betegek, a családok és a csapat tagjai számára, akik számára ezek a minták zavart és frusztrációt okozhatnak.
Kubler-Ross A haldoklás öt szakasza
A tagadás egy gyakori védekezési mechanizmus, amelyet arra használunk, hogy megvédjük magunkat a felkavaró valóság figyelembevételével járó nehézségektől. Kubler-Ross megjegyezte, hogy a halálos diagnózis kézhezvételének kezdeti sokkja után a betegek gyakran elutasítják az új információ valóságát. A páciensek közvetlenül tagadhatják a diagnózist, hibás teszteknek vagy egy képzetlen orvosnak tulajdoníthatják, vagy egyszerűen elkerülhetik a témát a beszélgetésben. Bár a tartós tagadás káros lehet, a tagadás időszaka teljesen normális a halálos betegséggel összefüggésben, és fontos lehet a nehéz információk feldolgozásához. Bizonyos kontextusokban nehéz lehet megkülönböztetni a tagadást a megértés hiányától, és ez az egyik oka annak, hogy a felzaklató híreket mindig világosan és közvetlenül kell közölni. Ha azonban nincs megfelelő okunk feltételezni, hogy a beteg valóban félreérti, a szolgáltatóknak nem kell ismételten felvilágosítaniuk a betegeket a diagnózisuk igazságáról, bár a lehetséges zűrzavar felismerése segíthet egyensúlyt teremteni a beteg tájékoztatáshoz való joga és a beteg azon szabadsága között, hogy ezt az információt beavatkozás nélkül egyeztetni tudja.
Az idegességet, ahogy Kubler-Ross rámutatott, a betegek általában akkor élik meg és fejezik ki, amikor belátják a halálos betegség valóságát. Ez irányulhat, mint például az egészségügyi szolgáltatók hibáztatása a betegség nem megfelelő megelőzése miatt, a családtagok hibáztatása a kockázatokhoz való hozzájárulásért vagy a nem kellő támogatásért, vagy a spirituális szolgáltatók vagy felsőbb hatalmak hibáztatása a diagnózis igazságtalansága miatt. A harag lehet általános és irányítatlan is, ami rövidebb indulat vagy türelemvesztés formájában nyilvánul meg. A harag természetes reakcióként való felismerése segíthet az egészségügyi szolgáltatóknak és a hozzátartozóknak elviselni az egyébként bántónak tűnő vádaskodásokat, bár ügyelniük kell arra, hogy ne hagyják figyelmen kívül az esetleg jogos kritikát azzal, hogy azt kizárólag egy érzelmi szakasznak tulajdonítják.
A harag jellemzően úgy nyilvánul meg, hogy a betegek a betegségük feletti bizonyos mértékű kontrollra törekszenek. Az alkudozás lehet verbalizált vagy belső, és lehet orvosi, szociális vagy vallási jellegű. A betegek által kínált alkuk lehetnek racionálisak, mint például a kezelési ajánlások betartására vagy a gondozóik segítségének elfogadására vonatkozó kötelezettségvállalás, vagy képviselhetnek mágikusabb gondolkodást, például a tévesen tulajdonított bűntudat csillapítására tett erőfeszítésekkel, amelyekről úgy érzik, hogy a diagnózisukért felelősek. Bár az alkudozás aktívabb részvételt mozgósíthat a betegek részéről, az egészségügyi szolgáltatóknak és a gondozóknak ügyelniük kell arra, hogy ne vezessék félre a betegeket a saját erejükkel kapcsolatban, hogy teljesítsék a betegek tárgyalásait. Ismétlem, a gondozóknak és a szolgáltatóknak nem kell ismételten korrigálniuk az irracionálisnak tűnő alkudozó magatartást, de fel kell ismerniük, hogy a beteg alkudozásában való túl szíves részvétel eltorzíthatja a beteg végső megértését.
A depresszió talán a Kubler-Ross-féle szakaszok közül a legkönnyebben érthető, és a betegek nem meglepő tünetekkel, például szomorúsággal, fáradtsággal és anhedóniával élik meg. Az első három szakaszban eltöltött idő potenciálisan egy tudattalan erőfeszítés arra, hogy megvédje magát ettől az érzelmi fájdalomtól, és bár a beteg cselekedetei potenciálisan könnyebben érthetőek, az első három szakaszból eredő viselkedésekkel szembeállítva megdöbbentőbbek lehetnek. Következésképpen a gondozóknak tudatos erőfeszítéseket kell tenniük annak érdekében, hogy helyreállítsák az együttérzést, amely az első három szakaszon keresztülhaladó betegek gondozása során esetleg elhalványult.
Az elfogadás a nehéz diagnózis valóságának elismerését írja le, miközben már nem tiltakozik vagy küzd ellene. A betegek dönthetnek úgy, hogy arra összpontosítanak, hogy élvezzék a hátralévő időt, és elgondolkodjanak az emlékeiken. Elkezdhetnek gyakorlatilag felkészülni a halálra, megtervezve a temetésüket, vagy segítve szeretteik anyagi vagy érzelmi ellátását. Ezt a szakaszt gyakran Kubler-Ross utolsó szakaszaként és a haldoklási vagy gyászfolyamat egyfajta céljaként ábrázolják, de bár a gondozók és a szolgáltatók ezt a szakaszt érzelmileg kevésbé megterhelőnek találhatják, fontos megjegyezni, hogy nem eleve egészségesebb, mint a többi szakasz. A tagadáshoz, a dühhöz, az alkudozáshoz és a depresszióhoz hasonlóan a szakaszok megértésének oka kevésbé a rögzített előrehaladás elősegítésében rejlik, hanem inkább a betegek tapasztalatainak előrejelzésében, hogy nagyobb empátiát és támogatást nyújthassunk nekik, bármin is mennek keresztül.