Kínai nyelvek, más néven szinita nyelvek, kínai han, Kelet-Ázsia fő nyelvcsoportja, amely a kínai-tibeti nyelvcsaládba tartozik. A kínai nyelvnek számos változata létezik, amelyeket a köznyelvben dialektusoknak neveznek, de amelyeket a tudósok általában külön nyelvek közé sorolnak. A kínai nyelv valamely változatát többen beszélik anyanyelvként, mint bármely más nyelvet a világon, és a modern standard kínai az ENSZ hat hivatalos nyelvének egyike.
A kínai nyelv beszélt változatai kölcsönösen érthetetlenek beszélőik számára. Körülbelül olyan mértékben különböznek egymástól, mint a modern román nyelvek. A legtöbb különbség közöttük a kiejtésben és a szókincsben jelentkezik; nyelvtani eltérés csak kevés van. Ezek a nyelvek közé tartozik a mandarin Kína északi, középső és nyugati részén; a wu; az északi és déli min; a gan (kan); a hakka (kejia); és a hsziang; valamint a kantoni (yue) az ország délkeleti részén.
A kínai nyelvek közös irodalmi nyelv (wenyan), amelyet karakterekkel írnak, és amely közös irodalmon alapul. Ennek az irodalmi nyelvnek nincs egységes kiejtési szabványa; egy nyelv beszélője a saját nyelve kiejtési szabályai szerint olvassa a szövegeket. 1917 előtt szinte minden írásban a wenyant használták; azóta egyre inkább elfogadottá vált helyette a népnyelvi stílus (baihua), és a régi irodalmi nyelv kihalófélben van a modern Kína mindennapi életében. (Bizonyos irodalmi és tudományos körökben továbbra is használják.)
Az 1900-as évek elején elindult egy program a mandarinra épülő nemzeti nyelv egységesítésére; ennek eredménye a modern standard kínai. 1956-ban a modern standard nyelv elterjedését segítő oktatási eszközként elfogadtak egy új romanizációs rendszert, a pekingi dialektus karaktereinek kiejtésén alapuló Pinyin-t, amely a modern standard nyelv elterjedését segítette. Az 1958-ban módosított rendszert hivatalosan előírták (1979) az angol nyelvű országok valamennyi diplomáciai dokumentumában és idegen nyelvű kiadványában való használatra.
A kínai nyelvek történetét egyes tudósok proto-sinita (protokínai; i. e. 500-ig), archaikus (ó)kínai (i. e. 8-3. század), ókori (közép)kínai (i. sz. 907-ig) és modern kínai (kb. a 10. századtól a modern időkig) nyelvekre osztják. A proto-skínai időszak a legősibb feliratok és költészet időszaka; a kínai nyelv legtöbb kölcsönszavát ez után az időszak után vették át. Konfucius és Mencius művei jelzik az archaikus kínai időszak kezdetét. Az ókori kínai időszak kínai hangjaira vonatkozó modern ismeretek az ókori nyelv kiejtési szótárából származnak, amelyet a tudós Lu Fayan adott ki 601-ben, valamint a tudós hivatalnok, Sima Guang 11. században megjelent műveiből.
A kínai nyelv hangrendszerét az jellemzi, hogy hangokat használ a jelentésbeli különbségek jelzésére az egyébként azonos hangzású (azaz azonos mássalhangzókkal és magánhangzókkal rendelkező) szavak vagy szótagok között. A modern standard kínai nyelvnek négy hangja van, míg az archaikusabb kantoni nyelv legalább hat hangot használ, akárcsak az ókori kínai. A kínai szavak gyakran csak egy szótagból állnak, bár a modern kínai nyelv nagyobb arányban használ összetételeket, mint a korábbi nyelvek. A kínai összetett szavakban kevés előtag vagy utótag fordul elő, de nagyon sok utótag van. Kevés szó végződik mássalhangzóra, kivéve az olyan archaikus nyelvjárásokban, mint a kantoni. A kínai szó változatlan alakú (azaz nincsenek hajlításjelzői vagy beszédrészeket jelölő jelzői), és a saját jelentése által megengedett tartományon belül bármilyen beszédrészként szolgálhat. Mivel a nyelvben nincs szóflektálás, a szórend is kötött. A személyt és a számot a névmás fejezi ki, nem pedig az ige. A kínai nyelvben nincs határozott névelő (azaz nincs ‘az’ jelentésű szó), bár az ‘egy’ jelentésű szót és a mutató melléknevet ma néha cikkként használják a nyelvben. A melléknevek, amelyek valószínűleg igei eredetűek, nem flektálódnak az összehasonlítás fokára, és mindenféle alakváltozás nélkül használhatók határozószóként.