Ki az a Jane Goodall?
Jane Goodall 1960-ban indult Tanzániába, hogy vadon élő csimpánzokat tanulmányozzon. Elmerült az életükben, megkerülve a merevebb eljárásokat, hogy olyan felfedezéseket tegyen a főemlősök viselkedéséről, amelyek azóta is meghatározzák a tudományos diskurzust. A világ tudományos közösségének nagy tiszteletnek örvendő tagja, aki a Jane Goodall Intézet révén az ökológiai megőrzés mellett száll síkra.
Korai évek és érdeklődés az állatok iránt
Jane Goodall 1934. április 3-án született az angliai Londonban Mortimer Herbert Goodall üzletember és autóversenyző, valamint az egykori Margaret Myfanwe Joseph gyermekeként, aki Vanne Morris Goodall néven írt regényeket. Nővérével, Judyval együtt Goodall Londonban és az angliai Bournemouthban nevelkedett.
Goodallt már kora gyermekkorában lenyűgözte az állatok viselkedése. Szabadidejében megfigyelte az őshonos madarakat és állatokat, kiterjedt jegyzeteket és vázlatokat készített, és sokat olvasott a zoológiai és etológiai szakirodalomban. Már fiatal korában arról álmodott, hogy Afrikába utazik, hogy egzotikus állatokat figyelhessen meg természetes élőhelyükön.
Goodall az Uplands magániskolába járt, 1950-ben szerzett érettségi bizonyítványt, 1952-ben pedig felsőfokú végzettséget. Ezt követően titkárnőként helyezkedett el az Oxfordi Egyetemen, szabadidejében pedig egy londoni dokumentumfilmes cégnél is dolgozott, hogy finanszírozni tudja régóta várt afrikai útját.
Tanulni Louis Leakey antropológustól
Egy gyermekkori barátja meghívására Goodall az 1950-es évek végén ellátogatott a kenyai Dél-Kinangopba. Más barátai révén hamarosan találkozott a híres antropológussal, Louis Leakeyvel, aki akkoriban a nairobi Coryndon Múzeum kurátora volt. Leakey felvette őt titkárnak, és meghívta, hogy vegyen részt egy antropológiai ásatáson a ma már híres Olduvai-szurdokban, amely az ember korai őseinek megkövesedett őskori maradványaiban gazdag lelőhely. Emellett Goodallt a Viktória-tó egyik szigetén élő bársonymajom tanulmányozására küldték.
Leakey úgy vélte, hogy a magasabb rendű főemlősök viselkedésének hosszú távú tanulmányozása fontos evolúciós információkhoz vezethet. Különösen a csimpánz, a második legintelligensebb főemlős iránt érdeklődött. A csimpánzokkal kapcsolatos kevés tanulmány volt sikeres; vagy a szafari mérete ijesztette meg a csimpánzokat, természetellenes viselkedést produkálva, vagy a megfigyelők túl kevés időt töltöttek a terepen ahhoz, hogy átfogó ismereteket szerezzenek.
Leakey úgy vélte, hogy Goodall megfelelő temperamentummal rendelkezik ahhoz, hogy elviselje a hosszú távú elszigeteltséget a vadonban. Az ő ösztönzésére beleegyezett, hogy megkíséreljen egy ilyen vizsgálatot. Sok szakértő ellenezte, hogy Leakey Goodallt választotta, mivel nem rendelkezett formális tudományos képzéssel, és még általános főiskolai végzettsége sem volt.
A csimpánzok megfigyelése Afrikában
1960 júliusában Goodall édesanyja és egy afrikai szakácsnő kíséretében megérkezett a Tanganyika-tó partjára, az afrikai Tanzániában található Gombe-patak rezervátumba, azzal a céllal, hogy csimpánzokat tanulmányozzon. Goodall első kísérletei, hogy közelről megfigyelje az állatokat, kudarcba fulladtak; nem tudott 500 méternél közelebb menni, mielőtt a csimpánzok elmenekültek volna. Miután talált egy másik megfelelő csoportot, amelyet követhetett, kialakított egy nem fenyegető megfigyelési mintát: minden reggel ugyanabban az időben jelent meg a magaslaton, a Kakombe-völgy mentén lévő táplálkozóhely közelében. A csimpánzok hamarosan megtűrték a jelenlétét, és egy éven belül megengedték neki, hogy akár 15 méterre is megközelítse a táplálkozóhelyüket. Miután két éven át minden nap látták őt, nem mutattak félelmet, és gyakran jöttek hozzá banánért.
A csimpánzok viselkedésének felfedezései
Goodall arra használta fel újdonsült elfogadottságát, hogy létrehozza az általa “banánklubnak” nevezett napi rendszeres etetési módszert, amelyet a bizalom elnyerésére és a csimpánzok mindennapi viselkedésének alaposabb megértésére használt. Ezzel a módszerrel közelebbről megismerkedett a rezervátum csimpánzainak többségével. Utánozta viselkedésüket, időt töltött a fákon, és megette az ételüket.
Azáltal, hogy szinte állandó kapcsolatban maradt a csimpánzokkal, Goodall számos, korábban nem megfigyelt viselkedést fedezett fel: Megállapította, hogy a csimpánzok összetett szociális rendszerrel rendelkeznek, rituális viselkedésekkel és primitív, de felismerhető kommunikációs módszerekkel, beleértve egy több mint 20 egyedi hangot tartalmazó primitív “nyelvi” rendszert is. Neki tulajdonítják az első feljegyzett megfigyeléseket arról, hogy a csimpánzok húst esznek, szerszámokat használnak és készítenek. Korábban úgy gondolták, hogy a szerszámkészítés kizárólag emberi tulajdonság.
Goodall azt is megfigyelte, hogy a csimpánzok köveket dobálnak fegyverként, érintéssel és öleléssel vigasztalják egymást, és hosszú távú családi kötelékeket alakítanak ki. A hím nem játszik aktív szerepet a családi életben, de része a csoport társadalmi rétegződésének: A csimpánzok “kasztrendszere” a domináns hímeket helyezi a csúcsra, az alsóbb kasztok tagjai gyakran alázatosan viselkednek a jelenlétükben, igyekeznek behízelegni magukat, hogy elkerüljék az esetleges bántalmakat. A hím rangja gyakran összefügg az etetéseken és más összejöveteleken nyújtott belépő teljesítményének intenzitásával.
Megdöntve azt a hiedelmet, hogy a csimpánzok kizárólag vegetáriánusok, Goodall tanúja volt annak, hogy a csimpánzok becserkészik, megölik és megeszik a nagy rovarokat, madarakat és néhány nagyobb állatot, beleértve a bébipáviánokat és a bushbuckokat (kis antilopokat). Egy alkalommal kannibalizmusról is beszámolt. Egy másik esetben megfigyelte, hogy a csimpánzok fűszálakat vagy leveleket dugtak termeszdombokba, hogy a rovarok rászálljanak a fűszálakra. Igazi szerszámkészítő módjára módosították a füvet, hogy jobb illeszkedést érjenek el, majd a füvet hosszú nyelű kanálként használták a termeszek elfogyasztására.
Jane Goodall filmek és dokumentumfilmek
A nagyközönség Jane Goodall életművét a Miss Goodall és a vad csimpánzok című film révén ismerhette meg, amelyet először 1965. december 22-én sugároztak az amerikai televízióban. Az első férje által forgatott és Orson Welles által narrált dokumentumfilm a félénk, de elszánt fiatal angol nőt mutatta be, aki türelmesen figyelte ezeket az állatokat természetes élőhelyükön, és a csimpánzok hamarosan az amerikai és brit közszolgálati televíziózás egyik alapművévé vált. Ezeken a műsorokon keresztül Goodall kihívást intézett a tudósokhoz, hogy újraértelmezzék az emberek és más főemlősök között régóta fennálló “különbségeket”.
2017-ben a Miss Goodall forgatás további felvételeit állították össze a Jane című dokumentumfilmhez, amely a híres aktivistával készített friss interjúkat is tartalmazta, hogy átfogóbb elbeszélést alkosson a csimpánzokkal kapcsolatos élményeiről.
Professzori címek és a közoktatás
Goodall tudományos elismertsége akkor szilárdult meg, amikor 1965-ben a Cambridge-i Egyetemen etológiából doktorált; ő volt az egyetem hosszú történetében mindössze a nyolcadik személy, akinek engedélyezték, hogy doktori fokozatot szerezzen anélkül, hogy előbb érettségi diplomát szerzett volna. Goodall ezt követően 1970 és 1975 között a Stanford Egyetem pszichiátriai vendégprofesszoraként dolgozott, majd 1973-ban a tanzániai Dar es Salaam Egyetem zoológia tiszteletbeli vendégprofesszorává nevezték ki, ahol hosszú ideje dolgozik.
Miután részt vett egy 1986-os chicagói konferencián, amely a csimpánzokkal való etikus bánásmódról szólt, Goodall elkezdte energiáit arra irányítani, hogy a nyilvánosságot a vadon élő csimpánzok veszélyeztetett élőhelyéről és a tudományos kutatásra használt csimpánzok etikátlan kezeléséről tájékoztassa.
A vadon élő csimpánzok környezetének megőrzése érdekében Goodall arra ösztönzi az afrikai országokat, hogy dolgozzanak ki természetbarát turisztikai programokat, amely intézkedés a vadon élő állatokat nyereséges forrássá teszi. Aktívan együttműködik a vállalkozásokkal és a helyi önkormányzatokkal az ökológiai felelősségvállalás előmozdítása érdekében.
Goodall álláspontja szerint a tudósoknak keményebben kell törekedniük arra, hogy alternatívákat találjanak az állatok kutatásban való felhasználására. Nyíltan kijelentette, hogy ellenzi a militáns állatvédő csoportokat, amelyek erőszakos vagy pusztító tüntetéseket szerveznek. Szerinte a szélsőségesek a kérdés mindkét oldalán polarizálják a gondolkodást, és szinte lehetetlenné teszik a konstruktív párbeszédet.
Bár vonakodva beletörődik az állatkísérletek folytatásába, úgy érzi, hogy a fiatal tudósokat az állatokkal való könyörületesebb bánásmódra kell nevelni. “Nagyjából” – írta – “a diákokat arra tanítják, hogy etikailag elfogadható, ha a tudomány nevében olyan dolgokat követnek el, amelyek az állatok szemszögéből nézve minden bizonnyal kínzásnak minősülnek”.