Patrick McGilligan jó munkát végez Nicholson korai karrierjének vizsgálatában, az ötvenes évek végétől a hetvenes évek elejéig tartó munkásságát éleslátással és részletesen tárgyalja. A korai fejezetek egy fiatalembert mutatnak be, aki keresi a szerepét egy olyan iparágban, amelynek kétségbeesetten szeretett volna a részese lenni; McGilligan pedig Nicholson azon kísérletére összpontosít, hogy megteremtse a maga szerepét Hollywoodban. Határozottan az az érzésünk, hogy McGilligan ebből az időszakból sokkal több emberhez fért hozzá Jack életében.
De ahogy Nicholson egyre híresebbé válik, McGilligan munkája mintha elveszítené a fókuszt, és ahogy Nicholson egyre körültekintőbb lett a médiával kapcsolatban, McGilligan információforrásai kiszáradni látszanak. Egy élő személy életrajzának megírása anélkül, hogy valamilyen módon ne férne hozzá, mindig olyan távolságtartást eredményez, amelyet csak a legjobb írók tudnak leküzdeni. McGilligan nem képes leküzdeni ezt a hiányosságot, és a könyv unalmassá válik, ahogy egyre többször említi Nicholson nem éppen átlagosnak mondható gyermekéveit egy olyan nő gyermekeként, akiről azt hitte, hogy a nővére, és ezek feltételezett hatását a munkájára és a kapcsolataira. McGilligan erre összpontosít, mivel valamilyen módon megpróbál valamiféle pszichoanalitikus megértést nyerni Nicholsonról, és a könyv elakad ezeknek az állandó kitérőknek a súlya alatt. Mire a könyv 1992-ben a végére ér, már alaposan meguntam McGilligan szemléletét egy olyan életről, amelynek igazán érdekesnek kellett volna bizonyulnia.
Blog
