A “hordozom a szívedet magammal (hordozom be)” című versben egy meg nem nevezett beszélő fejezi ki a vers címzettje iránti szerelmét. A vers azzal a kijelentéssel kezdődik, hogy a beszélő mindig a saját szívében hordozza szerelme (“a te”) szívét – a beszélő és a “kedves” egyek, mert a beszélő szerelme mindig összeköti őket. A beszélő nem fél a sorstól, nem akarja a világot, mert a szerelme a beszélő sorsa és világa. Mint a nap és a hold, a beszélő szerelme mindig az értelem és az ihlet forrása, és az is marad.”
A beszélő ezután feltárja a világegyetem titkát: A szerelem érzése az, ami magának az életnek a forrása, terméke és célja. Ráadásul az élet olyasvalami, ami nő és növekszik, mint egy fa, reményeinket és megértésünket meghaladva. Ez a titok – hogy a szerelem és az élet egy – a világegyetem csodája, akárcsak a csillagászat törvényei, amelyek távol tartják egymástól a csillagokat.
A beszélő a vers végén megismétli szerelmüket, újra kijelentve, hogy saját szívében hordozza szerelmének, a címzettnek a szívét.