A cikk eredeti változata a Timbuktu Travel weboldalán jelent meg.
Mitől kel fel és indul egyszerre egymillió gnú?
Mi az az érzés, ami elindítja őket, hogy összeszedjék az energiát egy 1000 kilométeres vándorlás megkezdésére – valahogy tudják, hogy ez a helyes dolog?
Március közepe van Tanzánia északi részén, és állatok ezrei őrlődnek boldogan a Serengeti hullámzó síkságain. A nőstény gnúk épp most dobták le borjaikat az új élet gyönyörű bemutatóján, ahogy a fiatalok botladozva és tántorogva talpra állnak, és perceken belül talpra állnak. Még mindig bőven van táplálék, és az élet elég idillinek tűnhet a gnúk számára.
És mégis, egy, vagy kettő, vagy talán néhány száz gnú megérzi, hogy valami van a levegőben.
Valamiért néhány állat úgy dönt, hogy elindul. Egyszerűen felkelnek és elindulnak, a többiek pedig követni kezdik őket.
Egyszerűen csak így: megkezdődött a Föld legnagyobb szárazföldi emlős állatmozgása; a nagy gnú vándorlás.
Ez egy vándorlás, egy oda-vissza út, mintegy 1000 kilométer, két országon keresztül (Tanzánia és Kenya), síkságokon keresztül, ahol ragadozók – oroszlán, gepárd és leopárd – várják, hogy leszedjék őket, hegyeken át, folyókon keresztül, ahol krokodilok várnak rájuk; betegségekkel, éhséggel, szomjúsággal és fáradtsággal küzdve; és mintegy 250 000 állat pusztul el útközben.
Mindezen zűrzavarok ellenére, akik előttük állnak, rendületlenül mennek.
Miért teszik ezt?
Miért kockáztatják a Mara/Serengeti ökoszisztéma állatai egyetlen őrült út során az egészet, amikor Afrikában a legtöbb gnú nem vándorló állat?
Ezt a kérdést még egyetlen tudós vagy természettudós sem tudta meggyőzően megválaszolni. De van néhány elmélet.
A légi felvételek segítségével készült tanulmányok figyelemre méltó szervezettséget mutatnak a gnúcsordák szerkezetében, amikor elindulnak. A csoportok hullámos frontot mutatnak, amely úgy kígyózik ki, mint egy raj feje. Ez a bámulatos struktúra nem látható az egyes gnúk számára, ami azt jelenti, hogy az állatok között bizonyos fokú döntéshozatal folyik. Vajon valamiféle vezetésről van szó; talán a kommunikáció egy olyan formájáról, amelyről még nem tudunk?
Egyik tudós úgy véli, hogy a gnukat a fű kémiája motiválja. A csordákat vonzza a magasabb foszfor- és nitrogéntartalom, amely az esőzések hatására változik. Tehát lehet, hogy a gnúk csupán az ízlésüket követik.
Ez lehet, hogy egyszerűen ösztönös. A fosszilis bizonyítékok arra utalnak, hogy a gnúk több mint egymillió éve járják Kelet-Afrika síkságait. Ugyanúgy, ahogy a testük azt súgja nekik, hogy fussanak, ha egy oroszlán bukkan fel a fűből, talán a vándorlás ösztöne is belekódolódott az állatok DNS-ébe az evolúció hosszú évei alatt.
Talán csak tudják – és ezért csak mennek.
Bármi is legyen az ok, több mint 1,5 millió állat indul útnak, amely kétségtelenül sokuknak halálát okozza, de sok más állatnak életet is hoz, mivel az esőt követve keresik a zöld, tápanyagban gazdag mezőket, amelyek a következő nemzedéket táplálják.
És így indulnak tovább.
Július közepe van, és a csordák már több mint három hónapja vándorolnak a Serengeti dunsztos síkságain keresztül.
Az állatok fáradtak, éhesek, és ezreket veszítettek el ragadozók, betegségek és fáradtság miatt. Az útnak ezen a pontján a gnúk valószínűleg már azon tűnődnek, hogy mit is tettek; és mi a fenéért is mennének tovább.
De mielőtt még könnyebb lenne, még nehezebb lesz.
Mielőtt elérnék a Masai Mara buja füves területeit, még egy utolsó akadályt kell leküzdeniük – a folyókat.
Az állatok tömegei ezrével gyűlnek össze a nagy Grumeti és Mara folyók partján, és várnak. Összeszedik bátorságukat, energiájukat és motivációjukat. Úgy tűnik, mintha soha nem sikerülne nekik, mintha ez túl nagy akadály lenne számukra, hogy átlépjék. De ugyanolyan leírhatatlan módon, mint ahogy a vándorlás 4 hónappal korábban kezdődött, egy bátor gnú megteszi az első lépést – az első ugrást. Hangyaként özönlenek a folyókba, ugrálva, nyávogva, kiáltozva – az adrenalin és az ösztönök crescendója.
Egy érdekes tanulmány a gnúk átkelését egyfajta “rajintelligenciához” hasonlította. Kívülről nézve az átkelés őrjöngőnek és kiszámíthatatlannak tűnik – szinte tömeges öngyilkosságnak -, de az állatok valójában egyetlen egységként – vagy rajként – szisztematikusan fedezik fel és győzik le az akadályt.
Majdnem október van, és a dübörgő csorda nagy része átjutott a Grumeti és a Mara folyókon.
Fáradtan és ijedten gyűlnek össze a Maszai Mara hatalmas szőnyegsíkságain, ahol a horizontig terjednek az új, tápanyagban gazdag füvek. Az állatok számára ez olyan lehet, mintha a mennyországban lennének.
Megérkeztek.
Egy ilyen hosszú út után az ember azt feltételezi, hogy a gnúk várhatnak, és élvezhetik a vándorlásuk zsákmányát. Vagy talán csak maradnak egy darabig.
De november elején a viharfelhők gyülekeznek a távolban, és a gnúk megszagolják a levegőt, megrúgják a földet, és megmozdulnak.
A Mara keleti peremén köröznek, még egyszer megküzdve a hatalmas Mara folyóval, majd visszaindulnak útjuk utolsó egyenesére. Loliondo nyugati részén és a Serengeti Nemzeti Park Lobo területén keresztül vándorolnak, visszatérve az esőzések utáni zöld hajtásokhoz a déli Serengeti rövid füvű síkságain.
Már december van, és a fáradt csordák megérkeznek a déli Serengetibe az egész éves epikus vándorlás után.
A gnúanyák terhes hasa nehéz, és amint letelepednek, a borjak a friss fűre hullanak. Perceken belül a gnúborjak lábra állnak, és valahogy megérzik, hogy hamarosan erősnek és önállónak kell lenniük.
Miért?
Ragadozók leselkednek rájuk, és a kicsik tudják, hogy hosszú út áll előttük.