A medvék nem öntudatlanok, mint a “mély téli álmot alvók”, és a hőmérsékletük nem zuhan fagypont alá, mint a földimókusoké. Ezért van az, hogy az anyamedvék képesek a tél közepén egy-két, egyenként teáscsésze méretű kölyköt világra hozni. Az egész hibernációs vállalkozás nem más, mint egy csoda.
Mindez persze az orvoskutatókat sem hagyja hidegen. Régóta gyanítják, hogy a medvék jótékony hatással lehetnek a szívbetegségben, cukorbetegségben, csontritkulásban, valamint traumás sérülésekben szenvedő emberekre. (Ha valakiben, aki agyvérzésen vagy szívmegálláson esik át, hibernációt tudnának kiváltani, értékes kezelési időt nyerhetnének az orvosok).
A kutatók tehát közelebb jutottak a rejtély megoldásához? Igen és nem. Ami a csontritkulást illeti, a medvék parathormont termelnek (link), amely fenntartja a csontok sűrűségét és szilárdságát, és ellensúlyozza azt a romlást, ami a hosszú szunyókálás során bekövetkezne. De még eltart egy ideig, amíg az orvosok eleget tudnak ahhoz, hogy ezt a hormont a csontritkulásban szenvedő emberek kezelésére tudják használni.
Hasonló rejtélyt jelent az is, hogy a téli álmot alvó medvék hogyan kerülik el a cukorbetegséget. A medvék minden évben elhíznak, hogy túléljék a több hónapos téli éhezést. De nem kapnak 2-es típusú cukorbetegséget. A cukorbetegség akkor alakul ki, amikor a sejtek elveszítik a cukorfelvételi képességüket az inzulininfúzió hatására. Amikor az éhező vagy ellenőrizetlen cukorbetegségben szenvedő emberek zsírból nyerik az energiát, a szervezet nem tudja kezelni a zsírkatabolizmus mérgező melléktermékeit. Nem így a medvék esetében. Ők képesek arra, hogy ezeket a melléktermékeket újrahasznosítva még több zsírt állítsanak elő (link). Király vagy mi?
A medvék veseműködése hasonlóan furcsa és csodálatos. Ha a vesénk nem választaná ki az olyan salakanyagokat, mint a húgysav, hamarosan meghalnánk. De ezt hallgassuk meg: a medvék bélrendszerében olyan mikrobák élnek, amelyek a téli hónapokban a karbamidot nitrogénné alakítják át, hogy új aminosavakat, a fehérjék építőköveit állítsanak elő (link). Ezzel képesek arra, hogy a saját odújukban kényelmesen, evés és salakanyagok kiürítése nélkül fenntartsák a sovány testszövetet. Ha ez nem csoda, akkor mi az? Nem véletlen, hogy a kutatók a medvéktől várnak néhány választ arra, hogyan lehetne táplálni az alultáplált lakosságot a fejlődő országokban, ahol a fehérjében gazdag élelmiszerekhez való hozzáférés korlátozott (link).
A tudósok évek óta arról álmodoznak, hogy a traumás sérülést szenvedett embereket a hibernációra jellemző felfüggesztett életmódba helyezik. Eddig a legközelebb ahhoz jutottak, hogy belsőleg és külsőleg hideg folyadékokat alkalmazzanak, hogy átmenetileg lelassítsák az anyagcsere-folyamatokat, pozitív eredményekkel (link).
A hibernáló medvék még több okból is elkápráztatják a kutatókat. Amikor például defibrillátort ültettek egy medve szívébe, hogy mérjék a szívritmust a hibernáció alatt, a medve teste erőszakkal kilökte azt (link). Ugyanez történt a beleibe ültetett implantátumokkal is. A medve alapvető reakciója az idegen tárgyak beültetésére az, hogy erőteljesen elutasítja azokat. Talán ezért van az, hogy a medvék ritkán kapnak fertőzéseket. A kutatók azon tűnődnek, hogy ezt a reakciót valahogy le lehetne-e palackozni az emberi sérülések kezelésére (link).
És itt egy újabb meglepetés: a medvék valóban leállítják a légzést a téli álom alatt, talán 25-30 másodpercre egyszerre (link). Mivel alvás közben kisebb az oxigénszükségletük, nem kell annyit lélegezniük. Amikor az oxigénszint elég alacsony lesz, az agy jelzést küld, hogy vegyen még egy levegőt. És ezt kapd ki: amikor egy medve belélegzik, a szívverése 800-szorosára nőhet, míg az emberé csak a negyvenedére (link). Melyik sportoló ne szeretné kölcsönvenni ezt a képességet?
Micsoda csoda a medve…
A régi kultúrák persze jól értették ezt. A medve, azzal a képességével, hogy télen látszólag meghal, és tavasszal új életre kel, régóta az átalakulást szimbolizálja. A medve ajándékait keresve tanítóként, vezetőként és gyógyítóként tekintettünk erre a teremtményre. Ezek a tisztelet és tisztelet által meghatározott alapvető kapcsolatok világszerte igazak az ősi kultúrákra – bárhol is éltek együtt emberek és medvék.
A modern ökológiában azt hallani, hogy a grizzly medve “ernyőfaj”. A grizzlymedve populációk egészsége egész ökoszisztémák egészségét eredményezi. Az ősök másképp viszonyultak ugyanehhez a kérdéshez. Van például egy régi történet egy medvéről, amely télen bemegy a barlangjába, hogy megálmodja a világot. Antilopokról, fehérbárkafenyőkről és bölényekről álmodik. Minden egyes lényt és egész ökoszisztémákat hoz létre minden tél folyamán. Amikor tavasszal előbújik, nyomában egy fiatal kölyökkel, a föld összes teremtménye ünnepli őt.
Az egyetlen történet a grizzlymedvékről, ami igazán zavarba ejt, az a modern történet, amelyből teljesen hiányzik a csoda. Ez az a történet, amely a medvék trófeaként való megölését követeli, és a medvékkel való konfliktusok megoldását a medvék megölésével, amikor nem halálos módszerek is rendelkezésre állnak. Ez a történet nem a tiszteletről, a tiszteletről vagy a csodáról szól, hanem az uralomról és a használatról, ahogyan azt az állami vadgazdálkodás jelenlegi rendszerei kodifikálják (link).
Ez az a narratíva, amely a Yellowstone-i grizzlymedvék veszélyeztetett fajokra vonatkozó védelmének javasolt megszüntetését vezérli (link). Ez az a történet, amely kitörölné a csodát az életünkből, és minden élőlényt tárgyi státuszba taszítana.